Izzó nyaraknak bíbor alkonya,
gyermekkoromnak tündér otthona.
Esténként megbűvölve néztelek,
szemem beitta parázsló fényedet.
Ültem a tikkadt mezők szélibe',
búzatarlók aranyló fényibe'.
Néztem a lassan búcsúzó napot,
lelkembe szívtam a nyári illatot.
Tücskök ciripeltek a fűben lenn,
ezer kis hang a nyári éjjelen.
Békák kórusa kísérte a dalt,
áldott hangjuktól harsogott a part.
Harmat lepte a fénylő réteket,
szellő suhant a nyári fák felett.
Ezüstösen kanyargott lenn az út,
a sötéten ezernyi lámpa gyúlt.
Felhőmagasban zúgó fenyvesek
zokogtak, sírtak, az ég megrepedt;
elbúgtak bút, örökzöld bánatot,
így búcsúztatták a lenyugvó napot.
Szélmarta bércek, barna, bús hegyek:
alkony festette büszke fejetek;
vívtatok viharral, égi vésszel;
ódákat zengtetek a mindenséggel
Ős béke honolt a nyáréjjelen -
párját nem találtam, azóta sem,
pedig bejártam szép világodat,
szívem itt honos csak, a Kárpátok alatt.
( Bojtos Erzsébet: A Kárpátok alatt )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése