(Mesék a hegyről - VI.)
Megtévesztő a cím, bevallom nem jártam ötször a Mont Blanc-on ... De próbálkozásból nem volt hiány - íme egy emlék az ifjonti lelkesedés (és tapasztalatlanság) korából ...
Elégedetten pillantok körül még egyszer, aztán beveszem magam a sátorba, mindketten nyugovóra térünk. Kis sátrunk magányosan álldogál az alkonyatban Miage-gleccser havas lapályán. Igaz nem így terveztük az éjszakázást, de felkészültünk mindenre! Hoztunk sátrat, hálózsákot, felszerelést gleccserre, sziklára; főzőt, élelmet ... arra az egyre nem készültünk hogy mindezzel a harminc kilót közelítő zsákkal nem jutunk el a menedékházig ... De nem bánjuk, sőt! Abban a korban vagyunk amikor - szó szerint - a jég hátán is megélünk ...és amikor az ember még a pofonnak is örömmel tartja oda az arcát, ha kaland van kilátásban ...
A éjszaka azonban nem telik eseménytelenül. Egyszer furcsa ropogás, csikorgás hallatszik alólunk (a lassan mozgó jég hangja, erről már olvastam korábban; és lám most én is hallom!); később meg vonat robogására ébredek. Ezt már meg kell nézni! Mire előrontok a sátorból, a holdfénynél még látom a (szerencsére távoli) jégomlás porfelhőjét.
Végül eljő azonban a hajnal, és élményekkel (valamint egy álmatlan éjszakával) gazdagodva indulunk tovább a Gonella-ház felé. Nem szaporítom a szót, elég hozzá hogy aznap még fordultam egyet a csomag másik felével ... Ahol utunk elhagyja a gleccsert, máris kellemetlen peremhasadék állja utunkat; ennek leküzdése után pedig meglehetősen szellős (bár biztosított) szakasz vár ránk, amit jobbnak láttunk mérsékeltebb teherrel abszolválni ... De sebaj, délutánra csak a háznál vagyunk! Szerény támaszpont; de lám érdemes volt az olasz oldalt választani, itt nincs tömeg! (Mint később kiderült ez nem véletlen ...) Innen két útvonal létezik, egyik könnyű sziklamászást igényel, és hosszabb de erre nincs nyom, sőt egy "STOP" - tábla és lánc zárja el a beszállást. (Hogy miért az nem derült ki). Választás tehát most nincs, a másik úton, rövidebben, az említett Miage-gleccser felső szakaszán vezet majd az a holnapi út. De még melegít a délutáni napsütés; szemben velünk a Hegy, és nagy várakozással készülünk a másnapra.
... ami hamar elérkezett. Itt délután ötkor már fekvés van, és hajnali kettőkor:
- Bonzsúú, Móóblaaa.....! - ébreszt a házinéni mindenkit, csúcstámadót és megérdemelten pihenni vágyót válogatás nélkül. Gyorsan felkelünk, csokiszelet reggeli gyanánt, beszerelkezünk a dermesztő éjszakában, aztán indulás. Vagy száz métert követjük az ösvényt, azután ismét gleccseren vezet majd az út. De hol az út ?! Alig teszünk pár lépést a jégen, vad szakadékok labirintusa állja utunkat. Mintha a tenger legvadabb hullámai fagytak volna meg egy pillanat alatt. Pedig semmi kétség, ez az út, látjuk az előttünk járók lámpáinak fényét. Én legalábbis elbizonytalanodom, de útitársamnak sok a látvány is ... mi itt nem megyünk át ... Elsőre ennyi volt ...
Nehezen leírható a csalódás, amikor - még alig világosodik - máris visszaérkezünk szállásunkra. Be az ágyba ... aztán reggel kicsit összeszedem magam. Erre is készültünk. Van tartaléknap; délelőtt pedig megnézzük napvilágnál is az ominózus helyet. Standot építünk, jégcsavarral, kötéllel, néhol a jéghullámok élén lovagolva de de leküzdjük a nehézséget. Alattunk a hasadékokban ruhadarabok és felszerelési tárgyak kisebb gyűjteménye - úgy tűnik itt másnak is meggyűlt a baja itt - de csontvázat nem látunk ... - önbizalom tehát vissza; és a délutáni a napon sütkérezve várjuk a közelgő éjszakát.
II. kísérlet (ugyanott, másnap)
Hajnal (éjszaka inkább), mint tegnap. Neki a jégzuhatagnak, kötél, csavar, csákány ... Ezúttal átjutunk. Lassan, derengő fényben emelkedünk tovább a gleccseren, ami azonban továbbra sem sétaút. Hasadékok és lélekvesztő hóhidak követik egymást, de a nyom előttünk, és követjük. Amíg egy laposabb részhez nem érünk. Itt kevesebb a repedés... sőt csak egy van de az nem akármilyen. Több tíz méteres, kéklő mélység ásít odalenn ... a nyomok pedig a túloldalon, vagy jó másfél méterrel a szakadék túloldalán folytatódnak, bár kaparásnyomok árulkodnak a küzdelemről a túlparton - talán épp az utolsó átkelő alatt omlott be a hóhíd?! De a helyzet reménytelen. Ezt nem merjük átugrani, ebben egyetértés van. És leírhatatlan a csalódás. Kb 3400 méteren járunk, és indulunk vissza. Végleg. A lemenet továbbra sem egyszerű; a déli kitettségben erősen olvadozik a környezet, minden lépés bizonytalanná vált, ha eddig nem lett volna az ... Némileg vigasztal hogy lejutást is kihívásnak érezzük (és bő húsz év távlatából nézve: az is volt)...
III. kísérlet (ugyanott, más útitárs, 1999)
Ezúttal eseménytelenül jutunk a Gonella-házig. Másnap teljes rákészülés a jégtornyok leküzdésére - de "csalódás" ér: az azévi havas tél után nyoma sincs a jégesésnek! Kissé meredeken de eseménytelenül jutunk egyre feljebb. 3500 méter körül meredezik az első akadály, itt egy sor áthajló jégtorony alatt traverzálunk a meglehetősen meredek terepen, néhol az áthajló jégből lelógó karvastagságú jégcsapokba kapaszkodva ... de ez inkább látványos mint nehéz. Hamarosan elérjük a Col du Miage nyergét, 3800 méter magasságban. Most kellene felkelni a napnak , de nem teszi. Ehelyett lassan homályosodik az égbolt, olyannyira hogy négyezer méterhez közelítve ködbe kerülünk. Nem jó jel, de megyünk tovább, bár a nyomokat egyre kevésbé látjuk; jó lesz sietni. Közeledve a Dome de Gouter kupolájához, elkeskenyedik a gerinc: egy nyomon járható, miközben alattunk dél felé félelmes meredek lejtő; északnak meg olyan jégfal amit innen fentről jobb is nem látni ... Szerencsésen átérünk, az egyre nehezebben követhető nyomokat követve immár ellaposodó terepen átsietünk a Dome 4300 méteres dombján. Sietünk, mert a köd sűrűbbé vált, szitál a hó is, a nyomokat csak sejteni lehet már. Útitársam jobb erőnlétnek örvend, szinte húz maga után, de szavam nem lehet, ez most kezd létkérdéssé válni, hogy legalább a Vallot-bivakot, mint a legközelebb található ember számára készült menedéket elérjük. Ez nemsokára sikerül is, bár már orrunkig sem látunk, majd nekiütközünk az alumíniumból készült építménynek.
Odabenn zsúfolásig tele a bádogdoboz. És itt a kérdés: hogyan tovább?!
Mert felfelé aligha. De vissza még kevésbé, mivel a Dome du Gouter túloldalán elkeskenyedő gerincet képtelenség ködben, nyom nélkül megtalálni (no meg kedvünk sincs sok még egyszer átbillegni ott ...) A (most már kezdjük belátni hogy) könnyebb lemenet egy másik országba vezet, miközben holmink egy része a menedékházban maradt :-( De hálózsák és élelem ezúttal is van nálunk. Úgy döntünk, maradunk itt éjszakára, holnap csak jobb lesz ... Megnyugodva látjuk hogy a többség szintén így tesz.
Mindez azonban mégsem nagy öröm. A szűkös menedékben elképzelhetetlen tömegnyomor uralkodik. Van pár priccs, de a többségnek csak a szemetes-latyakos földön jut hely ; ömlesztve mindenki, ahol éppen helyet tud szorítani magának. Csak oldalfekvésben jut hely, egy darabig bírom, majd az éjszaka közepén, jó neveltetésemnek ellentmondó módon, felkelek és odébbrugdosom a közelembe eső sorstársaskat. Így még aludni is tudok valamit ...
... míg eljön a reggel. Ugyanolyan köd mint előző nap, hideg, némi friss hó ... reménytelennek tűnik. A többiek lefelé készülődnek, egy vezető áll a csapat élére. Én felvetem hogy élelmünk van bőven, ha ezt kibírtuk akár maradhatnánk tovább is ... A házban segélyhívó gomb is van, ezzel tudathatjuk hollétünket... esetleg rendelünk valami desszertet a vacsorához ... de úttársam lebeszél, megyünk mi is.
Azért ez sem egyszerű. Egy jó darabig kóválygunk a ködben, (történetünk idején a GPS még távolról sem volt alapfelszerelés); egyszer látni vélem ahogy rátalálunk saját nyomainkra ... Majd egy pillanatra hígul a köd, amivel megoldódik a helyes irány kérdése. Gyorsan lejutunk a sípályára emlékeztető lejtőn a Gouter-házig. Innen meredek, biztosított szakasz következik, már jobb látási viszonyok mellett, úgyhogy önállósítjuk magunkat. Hamarosan elérjük az út kulcshelyét, az úgynevezett Grand Couloire-t (többek közt Húsdaráló, Orosz rulett névvel is illetik ...) - egy széles törmelékfolyosót, ahol nagy gyakorisággal érkezik a kőomlás. Megtévesztően ártalmatlan terep, itt már lankásabb az oldal; kitaposott ösvényen, kb. harminc méter szélességben kell harántolni az érkező omladék pályáját. és jönnek a kövek most is, bár az apraja inkább. Az út feljebbi szakaszáról füttyögés, kiáltás jelzi ha megindul a törmelék, ezután van vagy fél perc biztos helyet keresni Kivárunk, és a megfelelő pillanatban átszaladunk. Innen már nincs gond, a fogaskerekű vasutat is igénybe véve gyorsan lejutunk St. Gervais-ba.
Ahonnan is hogyan tovább? Egyik lehetőség felvonóval keresztezni a hegyet, át az olasz oldalra - ezt elvetjük azonban, tekintve hogy a magasabb régiók továbbra is felhőben vannak, talán nem is jár a felvonó és lassan későre is jár már. Marad hát a taxi: jóval száz kilométeres úton, át a Kis-Szent-Bernát hágón vissza Olaszországba. Talán mondanom sem kell hogy a hosszú távú taxizás Nyugat-Európában sem olcsó mulatság ... az anyagi kár jelentős tehát. De aznap este legalább - a Vallot-bivakhoz képest legalábbis - jóval kényelmesebb helyen, az autónkban hajtjuk álomra fejünket.
Másnapra marad az utolsó feladat: a Gonella-házban maradt holmi visszaszerzése. Útitársam bevállalja egyedül a túrát; jobb erőnléttel talán gyorsabb is mintha ketten mennénk; én pedig vállalom utána a vezetést hazáig - így is lett, egy újabb tanulságos, fáradságos és méregdrága élménnyel lettünk gazdagabbak ...
IV. kísérlet (francia normál út, 2000)
Ezúttal már a legkisebb ellenállás irányába tartunk, a lehető legkisebb csomaggal. Szállásunk a Tete Rousse -menedékház, 3400 méteren. Innen rohamozzuk egy nap alatt a csúcsot. Hideg van, odafenn ismét felhők, de reménykedünk.
Első kivívás ezúttal is a nagy folyosó. Most is"működik", de kis óvatosság mellett átjutunk. Már valamivel feljebb járunk az egyre meredekebb oldalban, amikor felhangzik a kiáltozás odafentről. Lehúzódunk a teknőt kísérő borda mögé, éppen jókor, mert közeledik a robaj, majd hatalmas csattanást követően embernagyságú szikla repül át fedezékünk felett. Ennek hát fele sem tréfa! Miután elült az aprób maradék kövek zápora, kissé reszkető térdekkel ugyan de figyelemre méltó tempóban kapaszkodunk egyre feljebb, ahol kikerülünk a törmelék szórásából - viszont ízelítőt kapunk a szélből. Elérve a Gouter-házat, 3800 méter felett kezd hideg lenni, a fejem is fáj némileg, de megyünk tovább.Egészen a jól ismert Vallot-házig. A felhők oszlanak ugyan de a szél itt már elviselhetetlen; borotvál a szélhordta hó; és (bent a házban) mínusz tizenkét fok van. Előttünk a csúcsra vezető gerinc, de alig látunk valakit úton, azok is visszafelé tartanak. Bevárunk egy visszatérő társaságot - nem néznek ki jól, és röviden lebeszélnek a folytatásról ...
V. kísérlet (másnap, ugyanott)
... Tartaléknap van most is. Igyekszünk akklimatizációs túraként felfogni a tegnapi kudarcot. Jobban is megy ma, hideg de tiszta időben jó tempóban kapaszkodunk egyrs feljebb. A törmelékfolyosó ezúttal teljesen csendes (ötből egyszer!); és úgy tűnik most nincs akadály. a Vallot-háznál meg sem állunk; tovább felfelé! Végig a keskeny Bosses-gerincen (mélyen kitaposott vályúban, úgyhogy csak az elkerülő manőverek igényelnek óvatosságot); miközben felkel a nap, és most már a poklok kapui sem állhatnak ellent ... elmarad az utolsó szikla, az utolsó púp is - fent vagyunk! Alattunk Európa, velünk egyvonalban a kelő Nap; a Hegy hatalmas árnyéka messze nyújtózik nyugat felé ...Igen, sikerült. Megküzdöttünk érte. Mindent megbocsátok a hegynek ... Teljes a boldogság. Most már jó minden. Innen nem lehet veszíteni.
Vagy mégis.
Megállunk a Gouter-háznál, ahol útitársam szerelést igazít, minek során leveszi a bakancsot is. Amit nem kellett volna. Éppen kezében a fél pár bakanccsal dob egy hátast a jeges teraszon, elveszíti uralmát a kezében tartott cipő felett, ami is rövid csúszás után eltűnik a mélységben ... Felhangzik lentről a jól ismert füttyögés, valószínűleg ezúttal felszerelésünk darabjaival mi járultunk hozzá az alattunk járók veszélyeztetéséhez ...
És most?! Ilyenkor mi van? Erre még nem volt példa (azóta sem hallottam hasonlót :-))
Lehet kérni mentést? vagy kölcsönbakancs?!
Útitársam szerencsére alkalmazkodóképes. Megvizsgálja a menedékház házipapucs-készletét, és végül - eléggé el nem ítélhető módon- magához vesz egy majdnem félcipőnek beillő fröccsöntött terméket. Egyik lábán bakancs, másikon papucs dupla zoknival ... de megyünk; drótos úton, hómezőn keresztül. A szembejövőktől néha érdeklődni próbálunk, nem láttak-e egy bakancsot felülről érkezni... elég értetlenül néznek ránk, talán az előrehaladott hegyibetegségnek tudják be ...
A fél pár cipő persze nem lett meg. De szerencsésen leértünk. Mindezek után -így utólag - úgy érzem nagyon is szerencsés volt mind az öt nekifutás, míg a Fehér Hegy - nehezen és drágán - de megadta magát ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése