( Mesék a hegyről - VII.)
Keveset mondó cím; de ha van túra, amely megváltoztatta az életemet, hát ez az volt.
Hajnali öt óra. Egyelőre csak én és a sárga Skoda (talán emlékeztek rá, régi útitársak?...) Ahogy ez volt eddig olyan sokszor.
Süt a nap, idilli alpesi táj; az útitársak jól érzik magukat, a lány csinos és kedves... egyszóval minden kitűnő! Jól is haladunk, elérve a Traviessattel nyergét, még egy kiadós lemenet is belefér, meredek törmelékes ösvényen, talán felesleges óvatosságból elkerülendő a környék egyetlen rövid biztosított útszakaszát. Majd még egy emelkedő. Itt azért már kezd elég lenni (közel 1500 méter a mai szint), de a látvány kárpótol: lassan már alkonyodik; körülöttünk a mészkőfennsík változatos formái néhol még a nap utolsó sugaraiban fürdenek; míg a szakadékokban, töbrök alján már az éjszaka közeledik. Távolabb, a hátunk mögött pedig vörösen izzanak az Alpok legkeletibb hegyei.
Szerencsére ekkor már előttünk a menedékház. A szállás mindig kritikus pont; vajon olyan lesz-e amilyenre számítunk? Most különösen, mert az év ezen részében itt már nincs személyzet; az úgynevezett Winterraum áll rendelkezésre. Ezen fogalom jelentését igyekeztem részletezni útitársaim számára, felkészítve mindenkit egy hideg, kényelmetlen, padlásszerű helységben való éjszakázásra. Remélem bírni fogjuk.
Kívülről egészen modernnek néz ki a ház! Hát még mikor benyitunk! Első pillanatban megcsap a kellemes trópusi meleg ... itt csak nem fűtenek??
Mint kiderült, nem. A menedékház (azévi felújítása után) passzív házként lett kialakítva. Vagyis a nap energiáját felfogja, tárolja, hőt keringet stb külső energia felhasználása nélkül. Ennek eredményeképp a (ráadásul új priccsekkel felszerelt) téli szálláson huszonhét fokot mutat a hőmérő ...
Rajtunk kívül még két német tartózkodik a helységben. Hamar megbarátkozunk, egy üveg bor is előkerül; érthető módon a fáradtság ellenére kiválóan érezzük magunkat; a szállás pedig minden várakozást felülmúlt. Megnyugszom most már, mindenki bírta; az útitársak jól érzik magukat, az a lány meg különösen csinos ... Végül azért győz a kimerültség, nyugovóra térünk. Fekvőhely is van elég, de olyan meleg van hogy van aki inkább az előteret választja ...
Másnapra november azért összeszedte magát. Köd, szél, és mindössze nulla fok van odakint. Sebaj! A háztól jó húsz perc alatt fent vagyunk a Hochschwab 2227 méteres csúcsán. Panoráma semmi, de öröm így is a nagy kereszt tövében --- és innen már inkább vízszintesen vagy lefelé megyünk. Nyugatnak tartunk, jó darabig még a felhőben járunk, így a közelbe eső csúcsokat kihagyjuk. Lejjebb aztán oszlik a köd (nem baj, ebből is kellett ennyi; a felhők hozzátartoznak a magas hegyekhez); borongós időben, de már a völgyekbe lelátva érjük el az utunkba eső Häuslalmhüttét. Jó meleg, párás ablakok, forralt bor (sofőrnek tea) ; már szinte télies hangulat ... De innen már végképp csak lefelé van, és néhány óra múlva ismét hazafelé utazunk ...
Szép, szép, de mi volt ebben a különleges? Talán a kiváló szerző elfelejtett vagy elhallgatott volna valamit?
Talán nem említette, hogy azon aznap volt először túravezető; és azt a novemberi hétvégét azóta száznál több hasonló követte ...
Lehet hogy elhallgatta, hogy az a bizonyos lány azóta a felesége; egy kisfiú és egy kislány anyukája ...
És végül de nem utolsósorban nem említette meg, hogy az útitársak egyikének elévülhetetlen érdeme van abban hogy e történet szereplői aznap egymásra találtak - csakúgy mint rajtuk kívül alighanem még nagyon sok Túratárs ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése