Olvasnivaló karantén idejére
" Az emlékezés az egyetlen Paradicsom, ahonnét ki nem űzethetünk"(J. Paul)
Ahogy mondani szokták, ha Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat. Ez az ajtó most befelé nyílik. Vagy visszafelé, ha úgy tetszik. Leáll a világ körülöttünk, lehetőségeink korlátozottak - de szabad az út önmagunkba nézni, és utazások, kalandok helyett - jobb híján - most egy darabig múltunkból élünk. Az emlékeinkből, amelyből figyelemreméltó túlélőkészleteket halmoztunk fel az elmúlt években. Ezekből áll össze a következő sorozat; részben olyanokból amelyeket olvashattatok már korábban; de lesz amire most adatik csak idő, hogy mondatokká fésüljem a gondolatokat. Rövid történetek, nem időrendi sorban, és egyelőre foghíjasan mert bizony van amit nem is olyan könnyű "papírra" vetni ... Csak ahogy az emlékek közül előkerülnek; beszámolók hegyekről, túrákról; de mesék rólunk, útitársakról is. Ha valaki netán magára ismerne valamely epizódban, az persze nyilván a véletlen műve! Vagy nem az. De a történetek igazak, az Élet írta mindet (rosszabb esetben a halál); és még csak a karanténirodalom ötlete sem új, hiszen írtak már annakidején egy bizonyos Dekameron című könyvet, a pestisjárvány alkalmából ... és bár ennyire izgalmas történetekre itt ne számítsatok (ilyeneket vagy nem tudok vagy nem mesélek el :-) , - fogadjátok szeretettel a Hegy meséit az emlékek kincsestárából!I.
Liptói-Tátra - ahogy mindez elkezdődött
Első, emlékezetesen szép "Kárpátos"-túránk rövid története. Így kezdődött minden, 2012 októberében:
… Már az utazás is szívmelengető látvány a felvidéki erdők őszi pompájával. A zólyomi erdők arany ragyogását felváltja az idővel dacoló fenyők sötétzöldje, mire megérkezünk a Zuberec falu feletti Zverovka menedékházhoz.
A vasárnap délutáni nyüzsgés lassan alábbhagy mire behurcolkodunk, nem sejtvén hogy meglepetés vár ránk: a házban ugyanis nincs víz, minek okán be is akarnak zárni addig amíg helyre nem áll a rend. A helyzet súlyos de nem komoly: több pálinkánk van mint vizünk! Tárgyalásokba bocsátkozunk és elérjük hogy maradhatunk, mutatnak egy közeli forrást ivóvíz gyanánt, továbbá jóvátételként 1 azaz egy vödör vizet kapunk „csak külsőleg” minden egyéb szükségletünk kielégítésére. A dolgok ilyetén kedvező alakulása feletti örömünkben nyomban teszünk is egy bemelegítő túrát az Osobitá alatti nyeregig és vissza. Este a ház ivóhelységében megnyugodva tapasztaljuk hogy az általános szárazság nem érinti a csapolt termékeket, így nyugodt és mély álommal készülünk a másnapi túrára.
Reggel deres már a határ, elkél a meleg ruha míg nekivágunk a Brestová felé tartó 900 m-es kaptatónak. A lejtő felénél érnek a nap első sugarai, majd mire a főgerincet elérjük, nemcsak a kabátok de a hosszúnadrág is lekerül. Az északi oldalakban itt-ott hófoltok díszlenek, az áfonyák vesszői kopaszon meredeznek már, de szinte nyári meleggel simogatja a nap a havasok megbarnult gyepbundáját.
A Brestovát elhagyva a Salatín csúcsán lépjük át a kétezer méteres magasságot. Ugyanitt nyerünk beavatást a geoládázás rejtelmeibe, útitársunktól fellelkesítve lelkesen merülünk könyékig a kövek alatti sötét és nyirkos lyukakban…
A Salatín után a Skriniarky nevű szakaszon kapunk ízelítőt először a sziklák világából. A szaggatott gerincen itt-ott lánc is akad, bár inkább útban van semmint segítene. A következő nagyobb csúcs a Pachola 2166 méterrel, ez már igazi csúcsélmény, kis kereszttel a tetején. Ismét kb. 150 m szint le és fel (ez itt a ”szabvány” két hegy között úgy tűnik), és a Baníkov 2187 m-es csúcsán, túránk legmagasabb pontján állunk. Belátjuk szinte a teljes eddig megtett utunkat; észak felé alattunk a Rohácsi-tavak csillognak, távolabb a Babia Gora hegyháta magaslik, nyugatra a Liptói –és a Magas-Tátra hegyrengetege, délen az Alacsony-Tátra szelídebb lankái zárják a látóhatárt.
Innen le is vághatnánk a Zsári-házhoz de eltökélten
folytatjuk a mai napra előírt gerinctúrát. Az idő gyönyörű, várhatóan
még világosban térünk le a Smutné nyeregből a ház felé. A nehézségek
azonban most kezdődnek. A Baníkov nyugati gerincén már komolyabb kitett
szakaszokon kelünk át (itt azért nem baj hogy van lánc), majd a Hrubá
kopa „pihentető” szakasza után (átmenetileg két lábra egyenesedünk) a
Tri Kopy („Három Fej”) három sziklás csúcsa az utolsó akadály mára,
szintén láncos szakaszokkal. Késő délutánra jár mire elkezdünk
ereszkedni a ház felé; és miközben a völgyet lassan birtokba veszi az
este, a hegytetőktől valószínűtlen vörös izzással búcsúzik a nap.
…És lőn este és lőn reggel (na jó, hajnal...) alig néhány óra leforgása alatt, és ugyanott kapaszkodunk felfelé, ugyanolyan sötétben mint tegnap… a gerinc alatt érnek a nap első sugarai stb. (nem mert nem jut más az eszembe de egy az egyben mint előző nap :o) ; és folytatjuk a főgerincet ahol abbahagytuk. A Placlivé tetején tartunk tízóraiszünetet. Ez a lankás hegytető táborhelyül szolgál a téli gerinctúrák során, és a ráérő túrázók szemmel láthatólag egymást múlták felül a kreatív kőrakások építésében. Amolyan miniatűr kőkorszaki kultuszhelyhez hasonlatos a hegytető.
Ezután következik a Hegyes-Rohács, a maga piramis alakú
sziklacsúcsával. A „Nyugati-Tátra Matterhornja” titulus azért talán
túlzás… de valóban szép hegy. Az utolsó biztosított szakaszokon
ereszkedünk le a túloldalán a Jamnícké-nyeregbe. Itt alábbhagy a gerinc
alpesi vadsága, szelíd füves hegytetők sora nyújtózik egészen a
Magas-Tátráig. Nekünk azonban már csak egy hegyünk maradt: a lengyel
határ kiszögellésében álló Volovec az utolsó kétezresünk. Észak felé
fordulunk és a Rakon hegyvállán búcsúzunk el a körpanorámától amellyel
kétnapos gerincvándorlásunk kényeztetett bennünket.
Innen már csak lefelé vezet az út; a tetők meleg napsütése után belemerülünk a völgy hideg, nyirkos levegőjébe. A menedékházhoz érve párafelhők gomolyognak a réten és a hazaúton már vigasztalan novemberi köd borul az árvai falvakra. De odafent a hegyen még talán most is kék az ég; és mi emlékeink közt hozzuk magunkkal az ősz utolsó ragyogó napjait…
Kép és szöveg: Hunyadi László
>További képek (Győrfi Károly)
Mindenütt jó de otthon is kell lenni ...
Rövid de tanulságos történet arról, mi a teendő lavinaveszély (vagy karantén) idején ...
Kora tavasz volt; ígéretes márciusi hosszú hétvége közelgett, amelyre a Bösenstein ostromát tervezte akkor a túravezető. A zsákot már összepakolta a másnapi induláshoz; csak az időjárásjelentést figyelte némi aggodalommal.
Mert az idő, ott fenn a hegyekben mit sem tudott a hazai lapályon bimbózó kikeletről. Frontok vonultak az Alpok felett; ködbe borultak az ormok; esett és gyűlt és megint esett és tovább szaporodott a hó; amit a Tauern felett száguldó szél szorgalmasan gyarapított a hegygerincek mögött, hogy az ártatlan puha pelyhek összeállt tömege az arra járók egy óvatlan lépésére dübörögve robogjon le a majd a lejtőn.
A veszély fokozott volt, és másnap indulás. De nagyon közel van már, lemondani késő lenne. Majd csak lehet valamit csinálni a menedékház környékén.
Másnapra viszont tovább romlott a helyzet. A veszély immár nagy. Ez sok lesz már. Nem volt hátra más, a túravezető megtette szomorú kötelességét; visszafordította a csapatot, a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt, még Kelenföld magasságából ...
Mindenki hazament hát szépen, a hosszú hétvégét legjobb tudása szerint otthon eltölteni.
Aztán elolvadt a hó a hegyeken is. Felragyogtak az enciánok kék csillagai, kizöldült a fű. Később rézvörösre tarkult az áfonya levele, barna lett a hegyek háta; és egy nap ismét fehér takaró borult a csúcsokra. Az Élet járta a maga útját, és új életet hozott a földre. Éppen kilencszer telt meg a hold Bösenstein sikertelen ostroma óta, amikor egy tél eleji reggelen (az Idő fákat derékba törő, emlékezetes jeges esővel jelölte meg azt a napot) idelenn, az esőáztatta városban először sírt fel a túravezető kicsi lánya ...
Dom - test és lélek próbája
Nagy hegy, nagy túra - 2012 augusztusából
...Amikor felriadtam a dübörgésre, éppen azt álmodtam hogy egy hideg kövön üldögélek valami nagy hegyen. És tényleg. Első pillantásom a hajnali derengésben az alattunk kanyargó, szétszabdalt Festi-gleccserre esik; ennek összeomló jégtornyai okozták az ezúttal ok nélküli riadalmat...
(Az előzmény egy hajnal két órás indulás volt, melynek eredményeként hamar elvesztettük az irányt a gleccsert kísérő kaotikus omladéktömeg illetve a hasadékok útvesztőjében. Ehhez jött még egy kőomlás mely alkalommal kis híján benne voltunk a szórásban, majd mindezen kevéssé bíztató előjelek hatása alatt jobbnak láttuk kivárni a pirkadatot.)
A csillagok azonban már halványodnak és kivehetők a táj sziluettjei, így ideje ismét útnak indulni.
A leereszkedés viszonylag gyors. Számítottam rá hogy a hó felpuhul mire lefelé jövünk. A hasadékok is nagy figyelmet igényelnek, ami idefelé egyértelműen megtartott az most már gyanús. De legalább az idő kitart.
Egyszer azonban minden véget ér, és megnyugtatóan érezzük lábunk alatt a Festi-gleccser „szilárd” talaját. Már csak néhány (hasadék)ugrásra vagyunk hajnali pihenőhelyünktől, majd az omladék labirintusán át megérkezünk sátrainkhoz. Szép nap volt, négyezres csúccsal, és láthattuk a hegy mosolygós és zord arcát egyaránt. És indulás óta az a tizenhat óra is csak elröppent…
Ilyen volt Afrika!
Mi tagadás, megilletődöm, mikor megérkezünk Marokkó földjére! Egy új földrészre érkeztem!
Hamar kiderül azonban, ezzel egyedül vagyok. Minden útitársam járt már Afrikában ... Az önbizalommal tehát csak óvatosan ... De ahogy a zenész lejátssza a kottát, úgy a túravezető eligazodik a térképen és úrrá lesz a logisztika nehézségein. Így is történt :-)
... A jó meleg Afrika, végre ide is eljutottunk! Ha csak a földrész északnyugati csücske is, és ha nem is tartozik a leghatalmasabbak közé, és e földrész nem is elsősorban hegyeiről híres, de azért határozott előnyei vannak az itteni hegymászásnak. Elsősorban az (ilyenkor) kellemes éghajlat, ami lehetővé teszi hogy akár novemberben bepótoljuk az idén kis híján elmaradt négyezres túrákat. Másodszor a megközelíthetőség: négyórás repülőút + másfél órás közúti megközelítés még a reptéri sorbanállásokkal együtt is kíméletesebb mint mondjuk Svájcba elautózni. Végül, de nem utolsósorban, továbbra is egy Nyugati-Alpok-beli túrával összevetve, a költségek is igencsak versenyképesek. Így hát semmi ok kihagyni, járjuk hát újra képzeletben az Atlasz ösvényeit!
A város széli sűrű forgalmat hamar magunk mögött hagyjuk, és Imlil városka, a Magas-Atlasz-beli túrák kiindulópontja felé tartunk. Időközben leszáll a köd is, csepeg az eső; igazi (európai) novemberi idő lesz... Imlil után fogyni kezd az út is: itt ér véget az aszfalt és itt kezdődik a kaland... sofőrünknek is, akinek a köd, sár, a meredekség és a helyismeret hiánya (többször megállunk kérdezősködni) egyaránt feladja a leckét. GPS van, francia nyelvismeretem azonban hiányzik - jobb híján, Rejtő Jenő szellemét megidézve idegenlégiós vezényszavakkal próbálkozom:
- A droite! En avant! Marche! ... (jobbra át! előre! indulj!)
És működik! Bár a stílusomat mintha szokatlannak találná ... De végül csak megérkezünk Aremd faluba, ami valóban a civilizáció vége. Szállásunkon meleg fogadtatás, forró tea és leves ellensúlyozza a hideg szobákat - tehát bizakodással hajtjuk álomra fejünket.
Első pihenőnk helye Sidi Camarouch; a völgy mélyén, is vízesések mellett meghúzódó apró település Talán inkább zarándokhely lehet, egy hatalmas, fehérre meszelt sziklatömböz kis mecset támaszkodik - szent hely, amiről azonban ennél többet nem sikerült megtudnunk. A falu evilági létének alapja mindenesetre inkább a tea, üdítő és frissen facsart narancslé, amellyel a népes túrázó közönség szomját enyhítik.
Utunkat lassan egyre kopárabb tájon folytatjuk, a borókák helyét párnás fűcsomók, tüskés növények veszik át. Háromezer méterhez közeledve elérjük a hóhatárt, és hamarosan aznapi célunk, a Toubkal menedékház is felbukkan. Zömök, masszív, erődszerű építmény (akár a másik, mert két ház is áll egymás mellett); ha nem lenne behavazva amolyan sivatagi garnizon lehetne amilyenekről Rejtő Jenő könyveiben olvastunk...
Belépve a zsúfoltság tűnik fel elsőként, nyugati turisták légiója tolong a házban, és az asztaloknál több nemzetiség képviselői foglalnak helyet (hogy Rejtőnél maradjunk ...) Idővel azonban el kell ismerjük hogy a ház lényegében európai színvonalú, és mikor nyugovóra tértünk a szobák hőmérséklete sem hagyott kívánnivalót.
Eljött a csúcstámadás napja! Világosban indulunk; felkerülnek a hágóvasak, és a fagyos havon ropogunk egyre feljebb. Hólejtó, kőtömbök, minden nehézség nélkül de a ritkuló levegőt azért megérezzük; jó ideig árnyékban haladunk, majd a csúcs alatti nyeregben találkozunk szembe a Nappal. Itt egyesítjük erőinket (az élharcosok bevárják a végét), és vagy fél óra múlva fent állunk a képekről már ismerős vas háromszögnél. Jbel Toubkal 4167 méter, az Atlasz csúcsa! Zavartalan körpanoráma, dél felé alacsonyabb hegyek láncai, az Antiatlasz, és mögötte valahol a Szahara ... Délnyugat felé felé további négyezresek - ezekre pályázunk holnap! Csúcscsoki, fotózás, közben a nagy nyüzsgésre még egy kis csíkos mókus is előkerül a kövek közül. Jó fél óra után elégedetten ereszkedünk vissza a széles nyeregbe, innen még a 4030 méteres, kissé szaggatottabb nyugati csúcsra lehet kitérőt tenni - van is aki ezt a csúcsot is begyűjti; majd alig másfél óra múlva már a ház előtt verjük le vasainkról Afrika havát.
Társaságunk egyre gyarapszik lefelé: a menedékháznál csatlakozik a csapat többi része, valamit egy öszvér kezelőjével együtt,felszerelésünk egy részével; így indulunk vissza Aremd felé. Közben felhők érkeznek (napok óta először), amitől a lemenet ha lehet még látványosabb: köd, napsütés mindenféle arányban változik, festőien keverve a fényeket és az Atlasz színeit... Éppen sötétedésre érkezünk meg falunkba, ahol már ismert szállásunkon térünk nyugovóra.
November 9., péntek
Elérkezett rövid kirándulásunk utolsó napja. Innen már csak lefelé vezet az út, az Imlil-ig tartó kritikus szakaszt vendéglátónk terepjárójával tesszük meg, majd ismét taxi, az ismerős úton irány Marrakes. A délutáni indulásig van még pár óra városnézésre: az európai jellegű, modern városnegyedek negyedek után alámerülünk a Medina (óváros) labirintusába: igazi keleti bazár, minden elképzelhető árucikk: fűszer, ékszer, ajándéktárgy, ruha és selyem; és ennek megfelelő tömeg várja a látogatót - gyorsan végigjárjuk, inkább nézelődve mint vásárolva - azután már a reptér következik, hasonló de kevésbé egzotikus tolongással. Mindeközben próbálom nem elfelejteni az elmúlt öt nap szépségeit hol jártunk, mi mindent láttunk - ha csak dióhéjban is, nekem ilyen volt az Atlasz és Afrika....
"Nagyszerű hegy, melyet megmászói nem felejtenek el"
(R. Goedeke: Háromezresek az Alpokban)
"Ende".
-Jó helyen vagyunk? - kérdezi valaki.
-Soha jobb helyen nem voltunk - felelem őszintén, mert a táj meseszép, miközben lázasan próbálom lehetséges pozíciónkat leszűkíteni. Egyelőre az sem biztos hogy melyik országban járunk.
- Ott vannak!! - A mutatott irányban apró alakok kapaszkodnak fel egy keskeny, meredek folyosóban. Az lenne a mi hegyünk? - a rejtélyt fokozza hogy négyen vannak, vagyis nem azonosak az előttünk haladókkal. Mindenesetre felveszem az irányszöget mielőtt a felhő ismét összezárul előttük.
Egyik kézben tájolóval, másikban bottal szondázva a havat igyekszem tartani az irányt - de az időjárás úgy tűnik immár kegyeibe fogadta kis csapatunkat. Egyre többet látni a környező tájból és lassan a Nap is előbukkan. Összeáll a kép, helyére kerül minden.
A nyomokat követve keskeny, szurdokszerű völgyben érjük el a gerincet - ez a kis rejtett átjáró hát a Hintereisjoch - valamiért hatalmas, széles nyeregre számítottam amely méltó a hatalmas jégfolyam nevére.
Megtévesztő a cím, bevallom nem jártam ötször a Mont Blanc-on ... De próbálkozásból nem volt hiány - íme egy emlék az ifjonti lelkesedés (és tapasztalatlanság) korából ...
Szöveg és kép: Hunyadi László
II .
Mindenütt jó de otthon is kell lenni ...
Rövid de tanulságos történet arról, mi a teendő lavinaveszély (vagy karantén) idején ...
Kora tavasz volt; ígéretes márciusi hosszú hétvége közelgett, amelyre a Bösenstein ostromát tervezte akkor a túravezető. A zsákot már összepakolta a másnapi induláshoz; csak az időjárásjelentést figyelte némi aggodalommal.
Mert az idő, ott fenn a hegyekben mit sem tudott a hazai lapályon bimbózó kikeletről. Frontok vonultak az Alpok felett; ködbe borultak az ormok; esett és gyűlt és megint esett és tovább szaporodott a hó; amit a Tauern felett száguldó szél szorgalmasan gyarapított a hegygerincek mögött, hogy az ártatlan puha pelyhek összeállt tömege az arra járók egy óvatlan lépésére dübörögve robogjon le a majd a lejtőn.
A veszély fokozott volt, és másnap indulás. De nagyon közel van már, lemondani késő lenne. Majd csak lehet valamit csinálni a menedékház környékén.Másnapra viszont tovább romlott a helyzet. A veszély immár nagy. Ez sok lesz már. Nem volt hátra más, a túravezető megtette szomorú kötelességét; visszafordította a csapatot, a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt, még Kelenföld magasságából ...
***
Mindenki hazament hát szépen, a hosszú hétvégét legjobb tudása szerint otthon eltölteni.
***
Aztán elolvadt a hó a hegyeken is. Felragyogtak az enciánok kék csillagai, kizöldült a fű. Később rézvörösre tarkult az áfonya levele, barna lett a hegyek háta; és egy nap ismét fehér takaró borult a csúcsokra. Az Élet járta a maga útját, és új életet hozott a földre. Éppen kilencszer telt meg a hold Bösenstein sikertelen ostroma óta, amikor egy tél eleji reggelen (az Idő fákat derékba törő, emlékezetes jeges esővel jelölte meg azt a napot) idelenn, az esőáztatta városban először sírt fel a túravezető kicsi lánya ...
III .
Dom - test és lélek próbája
Nagy hegy, nagy túra - 2012 augusztusából
...Amikor felriadtam a dübörgésre, éppen azt álmodtam hogy egy hideg kövön üldögélek valami nagy hegyen. És tényleg. Első pillantásom a hajnali derengésben az alattunk kanyargó, szétszabdalt Festi-gleccserre esik; ennek összeomló jégtornyai okozták az ezúttal ok nélküli riadalmat...
(Az előzmény egy hajnal két órás indulás volt, melynek eredményeként hamar elvesztettük az irányt a gleccsert kísérő kaotikus omladéktömeg illetve a hasadékok útvesztőjében. Ehhez jött még egy kőomlás mely alkalommal kis híján benne voltunk a szórásban, majd mindezen kevéssé bíztató előjelek hatása alatt jobbnak láttuk kivárni a pirkadatot.)
A csillagok azonban már halványodnak és kivehetők a táj sziluettjei, így ideje ismét útnak indulni.
A gleccser szélén folytatjuk utunkat afelé a hely felé ahol a Festijoch-ot sejtjük. Ez a túra kulcshelye, ahol is a
beszállás megtalálása sem feltétlenül egyszerű. Információim szerint
rögzített kötél van, így ezt keresem mikor a fal tövébe érünk. És igen!
Valami lóg a sziklákról. Ha nem is kötél, de drótocska, talán fél cm
vastag, és a vége – vagy öt méterrel a fal töve felett - régimódi telefonzsinór
módjára kedélyesen rugóformára kunkorodik... Használhatatlannak ítélem
az ismeretlen célú műtárgyat, így biztosítás nélkül vágunk neki a
falnak. Barátságtalan a mászás, a szikla meredek és omlatag, ahol pedig
van egy tenyérnyi vízszintes hely ott bokáig érő földes törmelék
leledzik. Elhaladunk néhány bennhagyott árva ereszkedőstand mellett.
Így, kötél nélkül ideális körülmények között nehéz elképzelni a
pánikszerű menekülést amelynek emlékét őrzik… ez azonban tiszteletlen gondolat. És nevetni ugye a végén kell…
 |
| A Festijoch felett, ragyogó reggelen |
Végül
azért csak kibukkanunk a Festijoch nyergébe. Szabad az út a csúcs felé!
A felkelő nap sugarai mutatják az irányt a Hohberg-gleccseren. Nagy
ívben megkerüljük a Dom függőgleccserei által bombázott övezetet, és
befordulunk a Lenzjoch irányába. Néhány kiadós hasadék tarkítja a túrát,
ezt leszámítva valóban csak a „monotónia nagyszerűsége” enyhíti a
„kitartás próbáját”(ahogy ezt a hegyet 'eladni' szokás a túraszervező
cégeknél ...). Ez bizony nem az a fajta négyezres amiből a Monte Rosa -
csoportban egy nap alatt nemtudomhányat be lehet gyűjteni…
A Lenzjoch alatt érjük el a 4000 m-es szintet.Forduló délii irányba és
az utolsó 500 m szint következik. Megkerülünk még pár gigantikus
hasadékot, de feljebb a terep még egyhangúbbá válik. Az összejárt
lejtők, a domb formájú csúcsok (melyik is az igazi?) valamiféle
szánkózódomb benyomását keltik, amelyre utolsó erőmmel vánszorgok fel. A
meredekséget csak akkor érzékelem amikor megpróbálom letenni a
hátizsákot de az következetesen le akar csúszni. Fogy az erőm és az
órára is sűrűn nézek. Végül az utolsó ötven méter vigasztal. Meredek
kapaszkodó a túloldalt párkányokkal díszített csúcstömbre. A
csúcskereszt valamivel odébb, keskeny sziklaélen került elhelyezésre.
 |
| A csúcstömb , lenyűgöző méretekkel |
A leereszkedés viszonylag gyors. Számítottam rá hogy a hó felpuhul mire lefelé jövünk. A hasadékok is nagy figyelmet igényelnek, ami idefelé egyértelműen megtartott az most már gyanús. De legalább az idő kitart.
…Vagy mégsem? Szemben a Matterhorn és a Weisshorn egyre többször
fúrják fejüket a felhőbe. Próbálom gyorsítani a tempót. Nemsokára
azonban kénytelen vagyok visszavenni a sebességből: eltűntek a nyomok.
Most járunk a jégomlással fenyegetett résznél, így jókora kerülőt
teszünk a biztonságosabbnak látszó de járatlan terepen. Csupán egyszer
sikerül beszakadjak combközépig, míg visszanavigálok a Festijoch alá.
Ekkora azonban már szürke az ég és távoli morajlás hallatszik. A
nyeregbe egyszerre érkezünk meg a zivatarral.
 |
| Visszaúton - gyűlnek a felhők |
Esőben szerelkezünk be a leereszkedéshez, majd pár perc múlva már vizes
hó és jég veri felváltva a kapucnimat. Az ég morajlására pedig mintegy
válaszul, zúgó dübörgéssel megindulnak a kövek a Dom faláról. Messze
fentről, a ködből jönnek, mintha egyenest a felhőkből gurítanák őket.
Egymást visszhangozzák a hegy és az égbolt, és bár mi nem vagyunk
közvetlenül fenyegetve, a hangulati diszkomfort oldására mindez nem
igazán alkalmas. Igyekszünk hát lefelé amennyire lehet a sáros,
veszedelmesen csúszós falon, most már kötéllel természetesen. Hálásan
gondolok a standok készítőire, bár eszközeikben nem bízom meg de
legalább nem kellett keresnem hová tegyem a magamét… Szóval ki is nevet a
végén?...
 |
| Elvonulóban a vihar |
Egyszer azonban minden véget ér, és megnyugtatóan érezzük lábunk alatt a Festi-gleccser „szilárd” talaját. Már csak néhány (hasadék)ugrásra vagyunk hajnali pihenőhelyünktől, majd az omladék labirintusán át megérkezünk sátrainkhoz. Szép nap volt, négyezres csúccsal, és láthattuk a hegy mosolygós és zord arcát egyaránt. És indulás óta az a tizenhat óra is csak elröppent…
 |
| Béke a heggyel |
IV .
A leghosszabb éjszaka
Vannak pillanatok, amelyre úgy gondolunk vissza:ha akkor nem hagytuk abba, talán soha nem fogjuk ...
... készül ...
V .
Ilyen volt Afrika!
Mi tagadás, megilletődöm, mikor megérkezünk Marokkó földjére! Egy új földrészre érkeztem!
Hamar kiderül azonban, ezzel egyedül vagyok. Minden útitársam járt már Afrikában ... Az önbizalommal tehát csak óvatosan ... De ahogy a zenész lejátssza a kottát, úgy a túravezető eligazodik a térképen és úrrá lesz a logisztika nehézségein. Így is történt :-)
... A jó meleg Afrika, végre ide is eljutottunk! Ha csak a földrész északnyugati csücske is, és ha nem is tartozik a leghatalmasabbak közé, és e földrész nem is elsősorban hegyeiről híres, de azért határozott előnyei vannak az itteni hegymászásnak. Elsősorban az (ilyenkor) kellemes éghajlat, ami lehetővé teszi hogy akár novemberben bepótoljuk az idén kis híján elmaradt négyezres túrákat. Másodszor a megközelíthetőség: négyórás repülőút + másfél órás közúti megközelítés még a reptéri sorbanállásokkal együtt is kíméletesebb mint mondjuk Svájcba elautózni. Végül, de nem utolsósorban, továbbra is egy Nyugati-Alpok-beli túrával összevetve, a költségek is igencsak versenyképesek. Így hát semmi ok kihagyni, járjuk hát újra képzeletben az Atlasz ösvényeit!
November 5., hétfő
Gépünk lassan belemerül az Észak-Afrikát takaró felhőtengerbe. Kissé szomorúak a kilátások - Marokkó földjét csak közvetlen közelből pillantjuk meg, és lentről sem néz ki jobban, mikor már sötétedéskor kilépünk a marrakesi reptér épületéből. Sürgősen taxit szerzünk (nem nagyon erőltetjük az alkudozást sem), és irány a mintegy nyolcvan kilométerre fekvő szállásunk!A város széli sűrű forgalmat hamar magunk mögött hagyjuk, és Imlil városka, a Magas-Atlasz-beli túrák kiindulópontja felé tartunk. Időközben leszáll a köd is, csepeg az eső; igazi (európai) novemberi idő lesz... Imlil után fogyni kezd az út is: itt ér véget az aszfalt és itt kezdődik a kaland... sofőrünknek is, akinek a köd, sár, a meredekség és a helyismeret hiánya (többször megállunk kérdezősködni) egyaránt feladja a leckét. GPS van, francia nyelvismeretem azonban hiányzik - jobb híján, Rejtő Jenő szellemét megidézve idegenlégiós vezényszavakkal próbálkozom:
- A droite! En avant! Marche! ... (jobbra át! előre! indulj!)
És működik! Bár a stílusomat mintha szokatlannak találná ... De végül csak megérkezünk Aremd faluba, ami valóban a civilizáció vége. Szállásunkon meleg fogadtatás, forró tea és leves ellensúlyozza a hideg szobákat - tehát bizakodással hajtjuk álomra fejünket.
 | ||||
| Reggel az Atlaszban - indul a túra! |
November 6., kedd
Indulunk a hegyre! Ragyogó az idő, kicsit hideg (közel kétezer méteren vagyunk) de tökéletes a felmenethez! Most, világosban látjuk csak hogy kis hotelünk igazi "pályaszállás" - alig néhány lépés a sáros falusi utcán, és máris a menedékház felé vezető ösvényt tapossuk. Dió, alma-, és cseresznyefák kísérnek rövid ideig, majd átadják helyüket a szórványosan álló, romantikus alakú, görcsös örökzöldeknek. A néhány nappal előttünk érkezett kiadós csapadék színeket és életet adott a tájnak: a csúcsok fehérben pompáznak, a növényzet kizöldült valamelyest, és patak zubog alattunk a völgyben - jobbkor nem is jöhettünk volna. |
| Víz a kopár hegyek között |
Első pihenőnk helye Sidi Camarouch; a völgy mélyén, is vízesések mellett meghúzódó apró település Talán inkább zarándokhely lehet, egy hatalmas, fehérre meszelt sziklatömböz kis mecset támaszkodik - szent hely, amiről azonban ennél többet nem sikerült megtudnunk. A falu evilági létének alapja mindenesetre inkább a tea, üdítő és frissen facsart narancslé, amellyel a népes túrázó közönség szomját enyhítik.
 |
| Az Atlasz ösvényein |
Utunkat lassan egyre kopárabb tájon folytatjuk, a borókák helyét párnás fűcsomók, tüskés növények veszik át. Háromezer méterhez közeledve elérjük a hóhatárt, és hamarosan aznapi célunk, a Toubkal menedékház is felbukkan. Zömök, masszív, erődszerű építmény (akár a másik, mert két ház is áll egymás mellett); ha nem lenne behavazva amolyan sivatagi garnizon lehetne amilyenekről Rejtő Jenő könyveiben olvastunk...
Belépve a zsúfoltság tűnik fel elsőként, nyugati turisták légiója tolong a házban, és az asztaloknál több nemzetiség képviselői foglalnak helyet (hogy Rejtőnél maradjunk ...) Idővel azonban el kell ismerjük hogy a ház lényegében európai színvonalú, és mikor nyugovóra tértünk a szobák hőmérséklete sem hagyott kívánnivalót.
 |
| Az előretolt helyőrség: Refuge du Toubkal |
November 7., szerda
 |
| Útban a csúcs felé |
Eljött a csúcstámadás napja! Világosban indulunk; felkerülnek a hágóvasak, és a fagyos havon ropogunk egyre feljebb. Hólejtó, kőtömbök, minden nehézség nélkül de a ritkuló levegőt azért megérezzük; jó ideig árnyékban haladunk, majd a csúcs alatti nyeregben találkozunk szembe a Nappal. Itt egyesítjük erőinket (az élharcosok bevárják a végét), és vagy fél óra múlva fent állunk a képekről már ismerős vas háromszögnél. Jbel Toubkal 4167 méter, az Atlasz csúcsa! Zavartalan körpanoráma, dél felé alacsonyabb hegyek láncai, az Antiatlasz, és mögötte valahol a Szahara ... Délnyugat felé felé további négyezresek - ezekre pályázunk holnap! Csúcscsoki, fotózás, közben a nagy nyüzsgésre még egy kis csíkos mókus is előkerül a kövek közül. Jó fél óra után elégedetten ereszkedünk vissza a széles nyeregbe, innen még a 4030 méteres, kissé szaggatottabb nyugati csúcsra lehet kitérőt tenni - van is aki ezt a csúcsot is begyűjti; majd alig másfél óra múlva már a ház előtt verjük le vasainkról Afrika havát.
 |
| Az Atlasz tetején: Jbel Toubkal 4167 m |
 |
| A legmagasabban lakó berber csíkosmókus |
November 8., csütörtök
Még egy nap a hegyekben, újabb csúcsokra pályázunk. Tegnap előtti felvezető utunk irányát folytatjuk a völgyben, a 3750 méteres Tizi n'Ougane hágóig kapaszkodunk egyenletesen. Innen már nem egészen sétaút vezet a Quanoukrim csúcsa felé: egy rövidebb szakaszon vegyes, négykézlábas mászás (hágóvassal nehezítve) következik, ahol már csak a csapat fele nyomul tovább. A kalandos mászás jutalma odafent még pár száz méter szint a Mars felszínéhez hasonlító kőtengeren, és már fenn is állunk a Ras Quanoukrim tetején - vagyis csak a mellékcsúcson, a magasabb ponttól egy hógerinc és újabb könnyű mászás választ el. Egyelőre azonban hagyjuk, előttünk egy könnyebb cél Timesguida, a csoport legmagasabbja, 4089 méterrel, leereszkedve a tőle elválasztó nyeregbe egy könnyű felsétálással elérhető. (már amennyiben beszélhetünk négyezer méteren könnyű sétáról ...). Miután meghódítottuk eme hegy lapos tetejét, ismét visszakapaszkodunk ott ahol jöttünk, és végül az előbb kihagyott ormot is magunkévá tesszük, így mindent egybevetve öt négyezressel a "zsákban" indulunk végleg lefelé. |
| A Toubkal látképe a Ras Quanoukrim oldalából |
Társaságunk egyre gyarapszik lefelé: a menedékháznál csatlakozik a csapat többi része, valamit egy öszvér kezelőjével együtt,felszerelésünk egy részével; így indulunk vissza Aremd felé. Közben felhők érkeznek (napok óta először), amitől a lemenet ha lehet még látványosabb: köd, napsütés mindenféle arányban változik, festőien keverve a fényeket és az Atlasz színeit... Éppen sötétedésre érkezünk meg falunkba, ahol már ismert szállásunkon térünk nyugovóra.
 |
| Mesebeli esti fények |
November 9., péntek
 |
| Marrakes |
Elérkezett rövid kirándulásunk utolsó napja. Innen már csak lefelé vezet az út, az Imlil-ig tartó kritikus szakaszt vendéglátónk terepjárójával tesszük meg, majd ismét taxi, az ismerős úton irány Marrakes. A délutáni indulásig van még pár óra városnézésre: az európai jellegű, modern városnegyedek negyedek után alámerülünk a Medina (óváros) labirintusába: igazi keleti bazár, minden elképzelhető árucikk: fűszer, ékszer, ajándéktárgy, ruha és selyem; és ennek megfelelő tömeg várja a látogatót - gyorsan végigjárjuk, inkább nézelődve mint vásárolva - azután már a reptér következik, hasonló de kevésbé egzotikus tolongással. Mindeközben próbálom nem elfelejteni az elmúlt öt nap szépségeit hol jártunk, mi mindent láttunk - ha csak dióhéjban is, nekem ilyen volt az Atlasz és Afrika....
VI .
Fehér a fehérben
Weisskugel; Ötz-völgyi Alpok, 2012."Nagyszerű hegy, melyet megmászói nem felejtenek el"
(R. Goedeke: Háromezresek az Alpokban)
"Ende".
Valahol
az Ötz-völgy mélyén, ezzel a kis felirattal megszűnik az utunkat kísérő
vidám piros jelzés. A kaland azonban ott kezdődik ahol az út véget
ér, tehát keressük a folytatást hogy feljussunk a Hintereisferner egész
völgyet betöltő, hatalmas gleccsernyelvére mely - jó öt-hat órás túra
után - a völgy legtávolabbi zugában magasodó Weisskugel csúcsra vezet
minket - ha az időjárás is engedi.
- Ott vannak! - hallom társaim kiáltását. Már lén is látom az előttünk
haladó három fős csapatot, egészen a jégtömeg alján kaptatnak felfelé.
Utánuk! -mert ugye aki elől megy az tudja az utat - ez egyébként minden
túravezetői hatalom alapja is :o) Lélekben felkészülök a félnapos
üldözőversenyre...
A gleccsert megközelítve barátságtalanná válik a terep- sáros, jeges,
instabil törmelék kaotikus tömege - ilyen lehetett a világ a teremtés
kezdeti stádiumában. Talán ember nem is járt még itt. (A hasonlat nem is
áll távol a valóságtól, hisz a jég nemrég húzódott vissza innét; az
emberek pedig az úton közlekednek, vagy harminc méterrel magasabban mint utóbb kiderült.
A
problémákon azért hamar úrrál leszünk és szinte megilletődve állunk a
roppant jégfolyam hátán. Isten hozot a jégkorszakban! Mint valami
gigantikus több száz méter széles sztráda vezet a völgy belseje felé
vagy nyolc kilométer hosszan, középtájon egy kanyarral - a dimenziók
ahhoz foghatók mintha a Dunát látnánk a visegrádi szorosban.
Kényelmesen haladunk ezen a fantasztikus országúton, a jég érdes, nem
csúszik, egyelőre hó sincs így a hasadékok rendszere is nyitott könyv.
Csak az időjárás ad okot az aggodalomra: háromezer méter
felett többé-kevésbé stabil felhőfüggöny rejti a tájat. Bár nem rajongok
érte hogy folyamatosan az előttünk haladókhoz igazodjunk, a felső,
havas szakaszon azért jól jönnek majd a nyomaik hogy megtaláljuk "Fehér
Golyót" (ezt jelenti a hegy neve) a ködben....
...Lassan elérjük a ködzóna alját. Követjük a nyomokat - míg csak
élesen balra nem fordulnak. Itt közel vagyunk a gleccser széléhez és nem
tudom mire vélni az irányváltást - valószínűleg feladták az
ingerszegény ködtúrát és partra szállnak a Bellavista ház irányába. Na!
Most tehát nincs előttünk senki, mehetek amerre akarok...elő hát a
tájolót, gyorsan mérek egy irányszöget a félig mögöttünk, még a
felhőtakaró alatt látható meteorológiai állomás épületére. Más ismert
pont azonban nincs, vagyis a helyzetünk meghatározása enyhén szólva
hozzávetőleges. Iránymenet következik, egyik kezemben tájoló, másikban
túrabot amivel a gleccser rejtett csapdáit szondázom. Elöl megyek, így
nem látom társaimat, de legalább ők sem az én aggályaimat. Előttem a
végtelen fehérség, fent, lent, körben, nincs más biztos pont csak a
tájoló iránytűje ami előre mutat a semmibe, meg a kötél amely
köldökzsinórként kapcsol az emberiséget képviselő három túratárshoz. Nem
akartam idejekorán letörni a bimbózó lelkesedést, de az efféle műszeres
megközelítésnek megvannak a maga határai... kb negyven percmúlva a
nyeregben kell legyünk számításom szerint, addig kellene történni
valaminek különben a dicstelen visszafordulás fenyeget ...lassítok is
kissé, időhúzó szándékkal....
És lőn!
Oszlik a felhő; az aréna fölül felgördül a függöny , kibukkannak a
völgykatlan díszletei. Megkönyebbülés - és zavar. Nem hasonlít arra
ahogy elképzeltem. Tőlünk lejjebb, jobbfelé pillantok meg egy tágas
nyerget , túloldalán csúcs kereszttel a tetején - ennyire eltájoltam
volna magam?!-Jó helyen vagyunk? - kérdezi valaki.
-Soha jobb helyen nem voltunk - felelem őszintén, mert a táj meseszép, miközben lázasan próbálom lehetséges pozíciónkat leszűkíteni. Egyelőre az sem biztos hogy melyik országban járunk.
- Ott vannak!! - A mutatott irányban apró alakok kapaszkodnak fel egy keskeny, meredek folyosóban. Az lenne a mi hegyünk? - a rejtélyt fokozza hogy négyen vannak, vagyis nem azonosak az előttünk haladókkal. Mindenesetre felveszem az irányszöget mielőtt a felhő ismét összezárul előttük.
Egyik kézben tájolóval, másikban bottal szondázva a havat igyekszem tartani az irányt - de az időjárás úgy tűnik immár kegyeibe fogadta kis csapatunkat. Egyre többet látni a környező tájból és lassan a Nap is előbukkan. Összeáll a kép, helyére kerül minden.
A nyomokat követve keskeny, szurdokszerű völgyben érjük el a gerincet - ez a kis rejtett átjáró hát a Hintereisjoch - valamiért hatalmas, széles nyeregre számítottam amely méltó a hatalmas jégfolyam nevére.
Felettünk
meredek hólejtő vezet az előcsúcs havas púpjára, majd az eddigi
végtelen tér hirtelen keskeny hóéllé szűkül. A háztető-szerű hógerinc
túloldalán közel függőleges, tízméteres torony őrzi az utolsó, már
könnyebb szakaszt. Mi vagyunk ma az itt az utolsók, miénk a hegy
tizenöt perces izgalmas mászás (és majd' hét óra gyaloglás) után.
Az idő sürget, nem maradunk soká. A lefelé vezető út bár gyorsabb, így
is végtelen hosszúnak tűnik. Útközben megtekintjük saját, felvezető
nyomainkat, ahol is megállapíthatom hogy nem kerültünk sokat, bár az
iránytartás - köszönhetően a hasadékok keresgélésének-kerülgetésének -
kívánnivalót hagy maga után. Gyönyörködünk a környező tájban amely
idefelé rejtve maradt, és megcsodáljuk a gleccser változását,
a felszínén csordogáló rengeteg erecskét, patakot, hogy egyetlen forró
nyári nap mennyi pusztításra képes ezen az irdatlan jégtömegen is.
Partra szállunk végre, és a morénadombok között messziről virít a piros jel.
Ende. A kaland véget ért. Szép nap volt egy nagyszerű hegyen - amit valóban nem felejtünk.
VII .
Virágvasárnap
Talán mindegyikünk volt már Fiú vagy Lány, akár odakint a hegyen is ...
...készül ...
VIII .
Mont Blanc ötször
Megtévesztő a cím, bevallom nem jártam ötször a Mont Blanc-on ... De próbálkozásból nem volt hiány - íme egy emlék az ifjonti lelkesedés (és tapasztalatlanság) korából ...
I. kísérlet (olasz normál út, 1998)
Elégedetten pillantok körül még egyszer, aztán beveszem magam a sátorba, mindketten nyugovóra térünk. Kis sátrunk magányosan álldogál az alkonyatban Miage-gleccser havas lapályán. Igaz nem így terveztük az éjszakázást, de felkészültünk mindenre! Hoztunk sátrat, hálózsákot, felszerelést gleccserre, sziklára; főzőt, élelmet ... arra az egyre nem készültünk hogy mindezzel a harminc kilót közelítő zsákkal nem jutunk el a menedékházig ... De nem bánjuk, sőt! Abban a korban vagyunk amikor - szó szerint - a jég hátán is megélünk ...és amikor az ember még a pofonnak is örömmel tartja oda az arcát, ha kaland van kilátásban ...
A éjszaka azonban nem telik eseménytelenül. Egyszer furcsa ropogás, csikorgás hallatszik alólunk (a lassan mozgó jég hangja, erről már olvastam korábban; és lám most én is hallom!); később meg vonat robogására ébredek. Ezt már meg kell nézni! Mire előrontok a sátorból, a holdfénynél még látom a (szerencsére távoli) jégomlás porfelhőjét.
Végül eljő azonban a hajnal, és élményekkel (valamint egy álmatlan éjszakával) gazdagodva indulunk tovább a Gonella-ház felé. Nem szaporítom a szót, elég hozzá hogy aznap még fordultam egyet a csomag másik felével ... Ahol utunk elhagyja a gleccsert, máris kellemetlen peremhasadék állja utunkat; ennek leküzdése után pedig meglehetősen szellős (bár biztosított) szakasz vár ránk, amit jobbnak láttunk mérsékeltebb teherrel abszolválni ... De sebaj, délutánra csak a háznál vagyunk! Szerény támaszpont; de lám érdemes volt az olasz oldalt választani, itt nincs tömeg! (Mint később kiderült ez nem véletlen ...) Innen két útvonal létezik, egyik könnyű sziklamászást igényel, és hosszabb de erre nincs nyom, sőt egy "STOP" - tábla és lánc zárja el a beszállást. (Hogy miért az nem derült ki). Választás tehát most nincs, a másik úton, rövidebben, az említett Miage-gleccser felső szakaszán vezet majd az a holnapi út. De még melegít a délutáni napsütés; szemben velünk a Hegy, és nagy várakozással készülünk a másnapra.
... ami hamar elérkezett. Itt délután ötkor már fekvés van, és hajnali kettőkor:
- Bonzsúú, Móóblaaa.....! - ébreszt a házinéni mindenkit, csúcstámadót és megérdemelten pihenni vágyót válogatás nélkül. Gyorsan felkelünk, csokiszelet reggeli gyanánt, beszerelkezünk a dermesztő éjszakában, aztán indulás. Vagy száz métert követjük az ösvényt, azután ismét gleccseren vezet majd az út. De hol az út ?! Alig teszünk pár lépést a jégen, vad szakadékok labirintusa állja utunkat. Mintha a tenger legvadabb hullámai fagytak volna meg egy pillanat alatt. Pedig semmi kétség, ez az út, látjuk az előttünk járók lámpáinak fényét. Én legalábbis elbizonytalanodom, de útitársamnak sok a látvány is ... mi itt nem megyünk át ... Elsőre ennyi volt ...
Nehezen leírható a csalódás, amikor - még alig világosodik - máris visszaérkezünk szállásunkra. Be az ágyba ... aztán reggel kicsit összeszedem magam. Erre is készültünk. Van tartaléknap; délelőtt pedig megnézzük napvilágnál is az ominózus helyet. Standot építünk, jégcsavarral, kötéllel, néhol a jéghullámok élén lovagolva de de leküzdjük a nehézséget. Alattunk a hasadékokban ruhadarabok és felszerelési tárgyak kisebb gyűjteménye - úgy tűnik itt másnak is meggyűlt a baja itt - de csontvázat nem látunk ... - önbizalom tehát vissza; és a délutáni a napon sütkérezve várjuk a közelgő éjszakát.
II. kísérlet (ugyanott, másnap)
Hajnal (éjszaka inkább), mint tegnap. Neki a jégzuhatagnak, kötél, csavar, csákány ... Ezúttal átjutunk. Lassan, derengő fényben emelkedünk tovább a gleccseren, ami azonban továbbra sem sétaút. Hasadékok és lélekvesztő hóhidak követik egymást, de a nyom előttünk, és követjük. Amíg egy laposabb részhez nem érünk. Itt kevesebb a repedés... sőt csak egy van de az nem akármilyen. Több tíz méteres, kéklő mélység ásít odalenn ... a nyomok pedig a túloldalon, vagy jó másfél méterrel a szakadék túloldalán folytatódnak, bár kaparásnyomok árulkodnak a küzdelemről a túlparton - talán épp az utolsó átkelő alatt omlott be a hóhíd?! De a helyzet reménytelen. Ezt nem merjük átugrani, ebben egyetértés van. És leírhatatlan a csalódás. Kb 3400 méteren járunk, és indulunk vissza. Végleg. A lemenet továbbra sem egyszerű; a déli kitettségben erősen olvadozik a környezet, minden lépés bizonytalanná vált, ha eddig nem lett volna az ... Némileg vigasztal hogy lejutást is kihívásnak érezzük (és bő húsz év távlatából nézve: az is volt)...
III. kísérlet (ugyanott, más útitárs, 1999)
Ezúttal eseménytelenül jutunk a Gonella-házig. Másnap teljes rákészülés a jégtornyok leküzdésére - de "csalódás" ér: az azévi havas tél után nyoma sincs a jégesésnek! Kissé meredeken de eseménytelenül jutunk egyre feljebb. 3500 méter körül meredezik az első akadály, itt egy sor áthajló jégtorony alatt traverzálunk a meglehetősen meredek terepen, néhol az áthajló jégből lelógó karvastagságú jégcsapokba kapaszkodva ... de ez inkább látványos mint nehéz. Hamarosan elérjük a Col du Miage nyergét, 3800 méter magasságban. Most kellene felkelni a napnak , de nem teszi. Ehelyett lassan homályosodik az égbolt, olyannyira hogy négyezer méterhez közelítve ködbe kerülünk. Nem jó jel, de megyünk tovább, bár a nyomokat egyre kevésbé látjuk; jó lesz sietni. Közeledve a Dome de Gouter kupolájához, elkeskenyedik a gerinc: egy nyomon járható, miközben alattunk dél felé félelmes meredek lejtő; északnak meg olyan jégfal amit innen fentről jobb is nem látni ... Szerencsésen átérünk, az egyre nehezebben követhető nyomokat követve immár ellaposodó terepen átsietünk a Dome 4300 méteres dombján. Sietünk, mert a köd sűrűbbé vált, szitál a hó is, a nyomokat csak sejteni lehet már. Útitársam jobb erőnlétnek örvend, szinte húz maga után, de szavam nem lehet, ez most kezd létkérdéssé válni, hogy legalább a Vallot-bivakot, mint a legközelebb található ember számára készült menedéket elérjük. Ez nemsokára sikerül is, bár már orrunkig sem látunk, majd nekiütközünk az alumíniumból készült építménynek.
Odabenn zsúfolásig tele a bádogdoboz. És itt a kérdés: hogyan tovább?!
Mert felfelé aligha. De vissza még kevésbé, mivel a Dome du Gouter túloldalán elkeskenyedő gerincet képtelenség ködben, nyom nélkül megtalálni (no meg kedvünk sincs sok még egyszer átbillegni ott ...) A (most már kezdjük belátni hogy) könnyebb lemenet egy másik országba vezet, miközben holmink egy része a menedékházban maradt :-( De hálózsák és élelem ezúttal is van nálunk. Úgy döntünk, maradunk itt éjszakára, holnap csak jobb lesz ... Megnyugodva látjuk hogy a többség szintén így tesz.
Mindez azonban mégsem nagy öröm. A szűkös menedékben elképzelhetetlen tömegnyomor uralkodik. Van pár priccs, de a többségnek csak a szemetes-latyakos földön jut hely ; ömlesztve mindenki, ahol éppen helyet tud szorítani magának. Csak oldalfekvésben jut hely, egy darabig bírom, majd az éjszaka közepén, jó neveltetésemnek ellentmondó módon, felkelek és odébbrugdosom a közelembe eső sorstársaskat. Így még aludni is tudok valamit ...
... míg eljön a reggel. Ugyanolyan köd mint előző nap, hideg, némi friss hó ... reménytelennek tűnik. A többiek lefelé készülődnek, egy vezető áll a csapat élére. Én felvetem hogy élelmünk van bőven, ha ezt kibírtuk akár maradhatnánk tovább is ... A házban segélyhívó gomb is van, ezzel tudathatjuk hollétünket... esetleg rendelünk valami desszertet a vacsorához ... de úttársam lebeszél, megyünk mi is.
Azért ez sem egyszerű. Egy jó darabig kóválygunk a ködben, (történetünk idején a GPS még távolról sem volt alapfelszerelés); egyszer látni vélem ahogy rátalálunk saját nyomainkra ... Majd egy pillanatra hígul a köd, amivel megoldódik a helyes irány kérdése. Gyorsan lejutunk a sípályára emlékeztető lejtőn a Gouter-házig. Innen meredek, biztosított szakasz következik, már jobb látási viszonyok mellett, úgyhogy önállósítjuk magunkat. Hamarosan elérjük az út kulcshelyét, az úgynevezett Grand Couloire-t (többek közt Húsdaráló, Orosz rulett névvel is illetik ...) - egy széles törmelékfolyosót, ahol nagy gyakorisággal érkezik a kőomlás. Megtévesztően ártalmatlan terep, itt már lankásabb az oldal; kitaposott ösvényen, kb. harminc méter szélességben kell harántolni az érkező omladék pályáját. és jönnek a kövek most is, bár az apraja inkább. Az út feljebbi szakaszáról füttyögés, kiáltás jelzi ha megindul a törmelék, ezután van vagy fél perc biztos helyet keresni Kivárunk, és a megfelelő pillanatban átszaladunk. Innen már nincs gond, a fogaskerekű vasutat is igénybe véve gyorsan lejutunk St. Gervais-ba.
Ahonnan is hogyan tovább? Egyik lehetőség felvonóval keresztezni a hegyet, át az olasz oldalra - ezt elvetjük azonban, tekintve hogy a magasabb régiók továbbra is felhőben vannak, talán nem is jár a felvonó és lassan későre is jár már. Marad hát a taxi: jóval száz kilométeres úton, át a Kis-Szent-Bernát hágón vissza Olaszországba. Talán mondanom sem kell hogy a hosszú távú taxizás Nyugat-Európában sem olcsó mulatság ... az anyagi kár jelentős tehát. De aznap este legalább - a Vallot-bivakhoz képest legalábbis - jóval kényelmesebb helyen, az autónkban hajtjuk álomra fejünket.
Másnapra marad az utolsó feladat: a Gonella-házban maradt holmi visszaszerzése. Útitársam bevállalja egyedül a túrát; jobb erőnléttel talán gyorsabb is mintha ketten mennénk; én pedig vállalom utána a vezetést hazáig - így is lett, egy újabb tanulságos, fáradságos és méregdrága élménnyel lettünk gazdagabbak ...
IV. kísérlet (francia normál út, 2000)
Ezúttal már a legkisebb ellenállás irányába tartunk, a lehető legkisebb csomaggal. Szállásunk a Tete Rousse -menedékház, 3400 méteren. Innen rohamozzuk egy nap alatt a csúcsot. Hideg van, odafenn ismét felhők, de reménykedünk.
Első kivívás ezúttal is a nagy folyosó. Most is"működik", de kis óvatosság mellett átjutunk. Már valamivel feljebb járunk az egyre meredekebb oldalban, amikor felhangzik a kiáltozás odafentről. Lehúzódunk a teknőt kísérő borda mögé, éppen jókor, mert közeledik a robaj, majd hatalmas csattanást követően embernagyságú szikla repül át fedezékünk felett. Ennek hát fele sem tréfa! Miután elült az aprób maradék kövek zápora, kissé reszkető térdekkel ugyan de figyelemre méltó tempóban kapaszkodunk egyre feljebb, ahol kikerülünk a törmelék szórásából - viszont ízelítőt kapunk a szélből. Elérve a Gouter-házat, 3800 méter felett kezd hideg lenni, a fejem is fáj némileg, de megyünk tovább.Egészen a jól ismert Vallot-házig. A felhők oszlanak ugyan de a szél itt már elviselhetetlen; borotvál a szélhordta hó; és (bent a házban) mínusz tizenkét fok van. Előttünk a csúcsra vezető gerinc, de alig látunk valakit úton, azok is visszafelé tartanak. Bevárunk egy visszatérő társaságot - nem néznek ki jól, és röviden lebeszélnek a folytatásról ...
V. kísérlet (másnap, ugyanott)
... Tartaléknap van most is. Igyekszünk akklimatizációs túraként felfogni a tegnapi kudarcot. Jobban is megy ma, hideg de tiszta időben jó tempóban kapaszkodunk egyrs feljebb. A törmelékfolyosó ezúttal teljesen csendes (ötből egyszer!); és úgy tűnik most nincs akadály. a Vallot-háznál meg sem állunk; tovább felfelé! Végig a keskeny Bosses-gerincen (mélyen kitaposott vályúban, úgyhogy csak az elkerülő manőverek igényelnek óvatosságot); miközben felkel a nap, és most már a poklok kapui sem állhatnak ellent ... elmarad az utolsó szikla, az utolsó púp is - fent vagyunk! Alattunk Európa, velünk egyvonalban a kelő Nap; a Hegy hatalmas árnyéka messze nyújtózik nyugat felé ...Igen, sikerült. Megküzdöttünk érte. De most már jó minden. Innen nem lehet veszíteni.
Vagy mégis.
Megállunk a Gouter-háznál, ahol útitársam szerelést igazít, minek során leveszi a bakancsot is. Amit nem kellett volna. Kezében a fél pár bakanccsal dob egy hátast a jeges teraszon, és a kezében tartott cipő rövid csúszás után eltűnik a mélységben ... Felhangzik lentről a jól ismert füttyögés, valószínűleg ezúttal felszerelésünk darabjaival mi járultunk hozzá az alattunk járók veszélyeztetéséhez ...
És most?! Ilyenkor mi van? Erre még nem volt példa (azóta sem hallottam hasonlót :-))
Lehet kérni mentést? vagy kölcsönbakancs?!
Útitársam szerencsére alkalmazkodóképes. Megvizsgálja a menedékház házipapucs-készletét, és végül - eléggé el nem ítélhető módon- magához vesz egy majdnem félcipőnek beillő fröccsöntött terméket. Egyik lábán bakancs, másikon papucs dupla zoknival ... de megyünk; drótos úton, hómezőn keresztül. A szembejövőktől néha érdeklődni próbálunk, nem láttak-e egy bakancsot felülről érkezni... elég értetlenül néznek ránk, talán az előrehaladott hegyibetegségnek tudják be ...
A fél pár cipő persze nem lett meg. De szerencsésen leértünk. Mindezek után -így utólag - úgy érzem nagyon is szerencsés volt mind az öt nekifutás, míg a Fehér Hegy - nehezen és drágán - de megadta magát.
Keveset mondó cím; de ha van túra, amely megváltoztatta az életemet, hát ez az volt.
Hajnali öt óra. Egyelőre csak én és a sárga Skoda (talán még emlékeztek rá, régi útitársak?...) Ahogy ez volt eddig olyan sokszor.
Azután beszáll egy lány. Később egy srác, meg egy pár. Teljes a kihasználtság; elől ez kevésbé érezhető, hátulról azonban utólagos reklamáció érkezik kényelem tekintetében. Mivel azonban Budaörstől kezdve, jó négy órát mélyen aludtak, nem adok hitelt a panasznak ... De csak megérkezünk. Odakint pedig van elég hely, és a hangulat is tökéletes! Csakúgy mint az időjárás; novembert írunk ekkor, de ennek ellenére hamarosan nyárias öltözékben kaptatunk felfelé a völgyben.
Süt a nap, idilli alpesi táj; az útitársak jól érzik magukat, a lány csinos és kedves... egyszóval minden kitűnő! Jól is haladunk, elérve a Traviessattel nyergét, még egy kiadós lemenet is belefér, meredek törmelékes ösvényen, talán felesleges óvatosságból elkerülendő a környék egyetlen rövid biztosított útszakaszát. Majd még egy emelkedő. Itt azért már kezd elég lenni (közel 1500 méter a mai szint), de a látvány kárpótol: lassan már alkonyodik; körülöttünk a mészkőfennsík változatos formái néhol még a nap utolsó sugaraiban fürdenek; míg a szakadékokban, töbrök alján már az éjszaka közeledik. Távolabb, a hátunk mögött pedig vörösen izzanak az Alpok legkeletibb hegyei.
Szerencsére ekkor már előttünk a menedékház. A szállás mindig kritikus pont; vajon olyan lesz-e amilyenre számítunk? Most különösen, mert az év ezen részében itt már nincs személyzet; az úgynevezett Winterraum áll rendelkezésre. Ezen fogalom jelentését igyekeztem részletezni útitársaim számára, felkészítve mindenkit egy hideg, kényelmetlen, padlásszerű helységben való éjszakázásra. Remélem bírni fogjuk.
Kívülről egészen modernnek néz ki a ház! Hát még mikor benyitunk! Első pillanatban megcsap a kellemes trópusi meleg ... itt csak nem fűtenek??
Mint kiderült, nem. A menedékház (azévi felújítása után) passzív házként lett kialakítva. Vagyis a nap energiáját felfogja, tárolja, hőt keringet stb külső energia felhasználása nélkül. Ennek eredményeképp a (ráadásul új priccsekkel felszerelt) téli szálláson huszonhét fokot mutat a hőmérő ...
Rajtunk kívül még két német tartózkodik a helységben. Hamar megbarátkozunk, egy üveg bor is előkerül; érthető módon a fáradtság ellenére kiválóan érezzük magunkat; a szállás pedig minden várakozást felülmúlt. Megnyugszom most már, mindenki bírta; az útitársak jól érzik magukat, az a lány meg különösen csinos ... Végül azért győz a kimerültség, nyugovóra térünk. Fekvőhely is van elég, de olyan meleg van hogy van aki inkább az előteret választja ...
Másnapra november azért összeszedte magát. Köd, szél, és mindössze nulla fok van odakint. Sebaj! A háztól jó húsz perc alatt fent vagyunk a Hochschwab 2227 méteres csúcsán. Panoráma semmi, de öröm így is a nagy kereszt tövében --- és innen már inkább vízszintesen vagy lefelé megyünk. Nyugatnak tartunk, jó darabig még a felhőben járunk, így a közelbe eső csúcsokat kihagyjuk. Lejjebb aztán oszlik a köd (nem baj, ebből is kellett ennyi; a felhők hozzátartoznak a magas hegyekhez); borongós időben, de már a völgyekbe lelátva érjük el az utunkba eső Häuslalmhüttét. Jó meleg, párás ablakok, forralt bor (sofőrnek tea) ; már szinte télies hangulat ... De innen már végképp csak lefelé van, és néhány óra múlva ismét hazafelé utazunk ...
Szép, szép, de mi volt ebben a különleges? Talán a kiváló szerző elfelejtett vagy elhallgatott volna valamit?
Talán nem említette, hogy azon aznap volt először túravezető; és azt a novemberi hétvégét azóta száznál több hasonló követte ...
Lehet hogy elhallgatta, hogy az a bizonyos lány azóta a felesége; egy kisfiú és egy kislány anyukája ...
És végül de nem utolsósorban nem említette meg, hogy az útitársak egyikének elévülhetetlen érdeme van abban hogy e történet szereplői aznap egymásra találtak - csakúgy mint rajtuk kívül alighanem még nagyon sok Túratárs ...
A hegymászás mifelénk óhatatlanul egyet jelent az utazással. Utazásunkról viszont emlékeinken kívül mást is hazahozhatunk ...
Sokan hozunk magunkkal haza ezt-ezt utazásainkról. Jómagam a követ gyűjtögetők közé tartozom; egy-egy vidéket egy kő képvisel itthon az emlékek tárgyi gyűjteményében. De előfordult hogy szándékom ellenére ugyan, de beszereztem mást is.
Első alkalommal Indiából való hazatértünk után néhány nappal észleltem hogy valami nincs rendben. Hirtelen jött láz kapott el; munkában lévén, szó szerint alig jutottam haza, pedig addigra javult a dolog de így is negyven fokot mutatott a hőmérő. Másnapra viszont mintha elfújták volna, minden rendbe jött. Ezután azonban pár naponként, ha kisebb mértékbe is, de visszatért a láz még néhányszor. Mire elszántam magam hogy orvoshoz forduljak, persze tünetet már nem sikerült produkálni. Szerencsére van azonban a labor ahol lehet mintát venni! Mindenekelőtt vért. Mivel ez eredménytelennek bizonyult (maláriát kizárták, de ezen túl az orvostudomány akkori állása szerint az eredmények láttán gondterhelt fejcsóválásban kimerült a diagnózis); vettek még több vért; és minden más anyagot ami kinyerhető volt belőlem. Végül a vérveszteség növekedtével fordított arányban csökkent érdeklődésem; így válasz nélkül hagytam a kérdést ... szerencsére azóta is jó egészségnek örvendek.
Más alkalommal, ismét a hihetetlen Indiában jártam. Visszaúton a
Himalájából, kissé engedtünk a helyi élelmiszerekkel szembeni kötelező
bizalmatlanságból. Ráadásul, így a végére már valami desszertet is
megkívántunk. Épp kapóra jött az egyik utcai árus a delhi piacon, aki
valami tényleg különleges, levelekbe csomagolt fehér virágot tolt az
orrunk alá. Nagyon egzotikus illata volt, hát nem is alkudtunk nagyon,
és rövid úton be is kaptuk a mesés keleti csemegét ... Nos, az íze már
távolról sem volt olyan jó ... ebből, illetve az árusok döbbenetéből
majd azt követő vigyorgásából arra kellet következtessek hogy ezt a
terméket lehet nem belsőleges használatra szánták ... De mit volt mit
tenni, a virágocska már megkezdte visszafordíthatatlan útját az
emésztőrendszerben; és - hogy ne is részletezzem - nem telt bele néhány
hétnél több, és már a hasmenés sem emlékeztetett a Delhi piacán kötött
rossz üzletre ...
Harmadszor pedig Közép-Ázsia a színhely. Azon belül is Biskek kevéssé festői városa, ahová szerencsés Pamír-túránk után tértünk vissza, szállást keresve. A Föld ezen táján nagy az olcsóság ugyan, de ez mit sem enyhít az utazók fösvénységén - így hát kereken visszautasítottuk a szerény hotel öt eurós ajánlatát. A versenyszellem azonban megvolt, nyomban felkínáltak egy két eurós szobát ... no ezt már meg is vettük. Házigazdánk, egy boszorkányszerű öregasszony nyomban fel is vezetett szállásunkra, közben az oroszt a jelnyelv helyi dialektusával keverve ismertette a házirendet, melynek lényege hogy nőt azt ide nem semmi körülmények között nem hozhatunk! De amennyiben mégis hölgytársaságot kívánnánk csakis neki szóljunk! - majd bíztatóan ránk villantotta ragyogó aranyfogait, mintegy bizonyítandó hogy az üzlet nagyszerűen megy ...- azzal magunkra hagyott a lerobbant szobában. Minthogy pedig ilyen jellegű igényünk nem volt, így hamarosan, egyedül tértem az ágyba.
Akkor legalábbis azt hittem.
Mert a történet vagy egy hónap múlva folytatódott, egy hazai fürdőszobában, ahol is különös elszíneződésre lettem magamon figyelmes. Mindezen siettemben átsiklottam, meg is feledkeztem egy időre, csak mikor tüzetesebben vettem magam vizsgálat alá, ért a döbbenet, mert apró rovarokat kellett felfedezzek magamon ... Gyors kutatás a szakirodalomban, hamarosan sikerült is azonosítani a lapostetűt, amely nem azonos a "szokásos" fejtetűvel ... Mindenesetre sürgős látogatást tettem a bőrgyógyászatra, ellenszer végett.
Jeleztem panaszomat, félénken, hogy alighanem élősködőt szedtem össze ... A doktornő futólag odanéz, és közli hogy ez gomba. Szerényen megemlítem, hogy nekem úgy tűnik, parazitáim az ízeltlábúak rendjébe tartoznak ... Erre nagyítóval is megvizsgál, és már írná fel a gomba elleni szert. Nincs más hátra, kiragadok egy kis gonosztevőt és leteszem a fehér asztalra. Lám, ott mászik! - ezen meggyőző bizonyítékom hatása alatt a doktornő végül felír valami tetűirtót ...
Amit persze nem lehet kapni. A gyógyszertárak (és a doktornő) védelmére legyen mondva, manapság hazánkban, különösen fővárosunk"jobb" kerületeinkben ez nem mindennapos jelenség. De a rühösség, az még van, "szerencsére"; még ha állatok között is! Újabb magánkutatásom szerint a rühirtó is megteszi! Irány tehát az állatpatika! És igen, a rühirtó szert fizikai eszközökkel kombinálva (ez alatt többszöri epilációt kell érteni ...) több hét alatt ugyan, de véglegesen sikerült megszabadulni a kellemetlen potyautasoktól ...
Elégedetten pillantok körül még egyszer, aztán beveszem magam a sátorba, mindketten nyugovóra térünk. Kis sátrunk magányosan álldogál az alkonyatban Miage-gleccser havas lapályán. Igaz nem így terveztük az éjszakázást, de felkészültünk mindenre! Hoztunk sátrat, hálózsákot, felszerelést gleccserre, sziklára; főzőt, élelmet ... arra az egyre nem készültünk hogy mindezzel a harminc kilót közelítő zsákkal nem jutunk el a menedékházig ... De nem bánjuk, sőt! Abban a korban vagyunk amikor - szó szerint - a jég hátán is megélünk ...és amikor az ember még a pofonnak is örömmel tartja oda az arcát, ha kaland van kilátásban ...
A éjszaka azonban nem telik eseménytelenül. Egyszer furcsa ropogás, csikorgás hallatszik alólunk (a lassan mozgó jég hangja, erről már olvastam korábban; és lám most én is hallom!); később meg vonat robogására ébredek. Ezt már meg kell nézni! Mire előrontok a sátorból, a holdfénynél még látom a (szerencsére távoli) jégomlás porfelhőjét.
Végül eljő azonban a hajnal, és élményekkel (valamint egy álmatlan éjszakával) gazdagodva indulunk tovább a Gonella-ház felé. Nem szaporítom a szót, elég hozzá hogy aznap még fordultam egyet a csomag másik felével ... Ahol utunk elhagyja a gleccsert, máris kellemetlen peremhasadék állja utunkat; ennek leküzdése után pedig meglehetősen szellős (bár biztosított) szakasz vár ránk, amit jobbnak láttunk mérsékeltebb teherrel abszolválni ... De sebaj, délutánra csak a háznál vagyunk! Szerény támaszpont; de lám érdemes volt az olasz oldalt választani, itt nincs tömeg! (Mint később kiderült ez nem véletlen ...) Innen két útvonal létezik, egyik könnyű sziklamászást igényel, és hosszabb de erre nincs nyom, sőt egy "STOP" - tábla és lánc zárja el a beszállást. (Hogy miért az nem derült ki). Választás tehát most nincs, a másik úton, rövidebben, az említett Miage-gleccser felső szakaszán vezet majd az a holnapi út. De még melegít a délutáni napsütés; szemben velünk a Hegy, és nagy várakozással készülünk a másnapra.
... ami hamar elérkezett. Itt délután ötkor már fekvés van, és hajnali kettőkor:
- Bonzsúú, Móóblaaa.....! - ébreszt a házinéni mindenkit, csúcstámadót és megérdemelten pihenni vágyót válogatás nélkül. Gyorsan felkelünk, csokiszelet reggeli gyanánt, beszerelkezünk a dermesztő éjszakában, aztán indulás. Vagy száz métert követjük az ösvényt, azután ismét gleccseren vezet majd az út. De hol az út ?! Alig teszünk pár lépést a jégen, vad szakadékok labirintusa állja utunkat. Mintha a tenger legvadabb hullámai fagytak volna meg egy pillanat alatt. Pedig semmi kétség, ez az út, látjuk az előttünk járók lámpáinak fényét. Én legalábbis elbizonytalanodom, de útitársamnak sok a látvány is ... mi itt nem megyünk át ... Elsőre ennyi volt ...
Nehezen leírható a csalódás, amikor - még alig világosodik - máris visszaérkezünk szállásunkra. Be az ágyba ... aztán reggel kicsit összeszedem magam. Erre is készültünk. Van tartaléknap; délelőtt pedig megnézzük napvilágnál is az ominózus helyet. Standot építünk, jégcsavarral, kötéllel, néhol a jéghullámok élén lovagolva de de leküzdjük a nehézséget. Alattunk a hasadékokban ruhadarabok és felszerelési tárgyak kisebb gyűjteménye - úgy tűnik itt másnak is meggyűlt a baja itt - de csontvázat nem látunk ... - önbizalom tehát vissza; és a délutáni a napon sütkérezve várjuk a közelgő éjszakát.
II. kísérlet (ugyanott, másnap)
Hajnal (éjszaka inkább), mint tegnap. Neki a jégzuhatagnak, kötél, csavar, csákány ... Ezúttal átjutunk. Lassan, derengő fényben emelkedünk tovább a gleccseren, ami azonban továbbra sem sétaút. Hasadékok és lélekvesztő hóhidak követik egymást, de a nyom előttünk, és követjük. Amíg egy laposabb részhez nem érünk. Itt kevesebb a repedés... sőt csak egy van de az nem akármilyen. Több tíz méteres, kéklő mélység ásít odalenn ... a nyomok pedig a túloldalon, vagy jó másfél méterrel a szakadék túloldalán folytatódnak, bár kaparásnyomok árulkodnak a küzdelemről a túlparton - talán épp az utolsó átkelő alatt omlott be a hóhíd?! De a helyzet reménytelen. Ezt nem merjük átugrani, ebben egyetértés van. És leírhatatlan a csalódás. Kb 3400 méteren járunk, és indulunk vissza. Végleg. A lemenet továbbra sem egyszerű; a déli kitettségben erősen olvadozik a környezet, minden lépés bizonytalanná vált, ha eddig nem lett volna az ... Némileg vigasztal hogy lejutást is kihívásnak érezzük (és bő húsz év távlatából nézve: az is volt)...
III. kísérlet (ugyanott, más útitárs, 1999)
Ezúttal eseménytelenül jutunk a Gonella-házig. Másnap teljes rákészülés a jégtornyok leküzdésére - de "csalódás" ér: az azévi havas tél után nyoma sincs a jégesésnek! Kissé meredeken de eseménytelenül jutunk egyre feljebb. 3500 méter körül meredezik az első akadály, itt egy sor áthajló jégtorony alatt traverzálunk a meglehetősen meredek terepen, néhol az áthajló jégből lelógó karvastagságú jégcsapokba kapaszkodva ... de ez inkább látványos mint nehéz. Hamarosan elérjük a Col du Miage nyergét, 3800 méter magasságban. Most kellene felkelni a napnak , de nem teszi. Ehelyett lassan homályosodik az égbolt, olyannyira hogy négyezer méterhez közelítve ködbe kerülünk. Nem jó jel, de megyünk tovább, bár a nyomokat egyre kevésbé látjuk; jó lesz sietni. Közeledve a Dome de Gouter kupolájához, elkeskenyedik a gerinc: egy nyomon járható, miközben alattunk dél felé félelmes meredek lejtő; északnak meg olyan jégfal amit innen fentről jobb is nem látni ... Szerencsésen átérünk, az egyre nehezebben követhető nyomokat követve immár ellaposodó terepen átsietünk a Dome 4300 méteres dombján. Sietünk, mert a köd sűrűbbé vált, szitál a hó is, a nyomokat csak sejteni lehet már. Útitársam jobb erőnlétnek örvend, szinte húz maga után, de szavam nem lehet, ez most kezd létkérdéssé válni, hogy legalább a Vallot-bivakot, mint a legközelebb található ember számára készült menedéket elérjük. Ez nemsokára sikerül is, bár már orrunkig sem látunk, majd nekiütközünk az alumíniumból készült építménynek.
Odabenn zsúfolásig tele a bádogdoboz. És itt a kérdés: hogyan tovább?!
Mert felfelé aligha. De vissza még kevésbé, mivel a Dome du Gouter túloldalán elkeskenyedő gerincet képtelenség ködben, nyom nélkül megtalálni (no meg kedvünk sincs sok még egyszer átbillegni ott ...) A (most már kezdjük belátni hogy) könnyebb lemenet egy másik országba vezet, miközben holmink egy része a menedékházban maradt :-( De hálózsák és élelem ezúttal is van nálunk. Úgy döntünk, maradunk itt éjszakára, holnap csak jobb lesz ... Megnyugodva látjuk hogy a többség szintén így tesz.
Mindez azonban mégsem nagy öröm. A szűkös menedékben elképzelhetetlen tömegnyomor uralkodik. Van pár priccs, de a többségnek csak a szemetes-latyakos földön jut hely ; ömlesztve mindenki, ahol éppen helyet tud szorítani magának. Csak oldalfekvésben jut hely, egy darabig bírom, majd az éjszaka közepén, jó neveltetésemnek ellentmondó módon, felkelek és odébbrugdosom a közelembe eső sorstársaskat. Így még aludni is tudok valamit ...
... míg eljön a reggel. Ugyanolyan köd mint előző nap, hideg, némi friss hó ... reménytelennek tűnik. A többiek lefelé készülődnek, egy vezető áll a csapat élére. Én felvetem hogy élelmünk van bőven, ha ezt kibírtuk akár maradhatnánk tovább is ... A házban segélyhívó gomb is van, ezzel tudathatjuk hollétünket... esetleg rendelünk valami desszertet a vacsorához ... de úttársam lebeszél, megyünk mi is.
Azért ez sem egyszerű. Egy jó darabig kóválygunk a ködben, (történetünk idején a GPS még távolról sem volt alapfelszerelés); egyszer látni vélem ahogy rátalálunk saját nyomainkra ... Majd egy pillanatra hígul a köd, amivel megoldódik a helyes irány kérdése. Gyorsan lejutunk a sípályára emlékeztető lejtőn a Gouter-házig. Innen meredek, biztosított szakasz következik, már jobb látási viszonyok mellett, úgyhogy önállósítjuk magunkat. Hamarosan elérjük az út kulcshelyét, az úgynevezett Grand Couloire-t (többek közt Húsdaráló, Orosz rulett névvel is illetik ...) - egy széles törmelékfolyosót, ahol nagy gyakorisággal érkezik a kőomlás. Megtévesztően ártalmatlan terep, itt már lankásabb az oldal; kitaposott ösvényen, kb. harminc méter szélességben kell harántolni az érkező omladék pályáját. és jönnek a kövek most is, bár az apraja inkább. Az út feljebbi szakaszáról füttyögés, kiáltás jelzi ha megindul a törmelék, ezután van vagy fél perc biztos helyet keresni Kivárunk, és a megfelelő pillanatban átszaladunk. Innen már nincs gond, a fogaskerekű vasutat is igénybe véve gyorsan lejutunk St. Gervais-ba.
Ahonnan is hogyan tovább? Egyik lehetőség felvonóval keresztezni a hegyet, át az olasz oldalra - ezt elvetjük azonban, tekintve hogy a magasabb régiók továbbra is felhőben vannak, talán nem is jár a felvonó és lassan későre is jár már. Marad hát a taxi: jóval száz kilométeres úton, át a Kis-Szent-Bernát hágón vissza Olaszországba. Talán mondanom sem kell hogy a hosszú távú taxizás Nyugat-Európában sem olcsó mulatság ... az anyagi kár jelentős tehát. De aznap este legalább - a Vallot-bivakhoz képest legalábbis - jóval kényelmesebb helyen, az autónkban hajtjuk álomra fejünket.
Másnapra marad az utolsó feladat: a Gonella-házban maradt holmi visszaszerzése. Útitársam bevállalja egyedül a túrát; jobb erőnléttel talán gyorsabb is mintha ketten mennénk; én pedig vállalom utána a vezetést hazáig - így is lett, egy újabb tanulságos, fáradságos és méregdrága élménnyel lettünk gazdagabbak ...
IV. kísérlet (francia normál út, 2000)
Ezúttal már a legkisebb ellenállás irányába tartunk, a lehető legkisebb csomaggal. Szállásunk a Tete Rousse -menedékház, 3400 méteren. Innen rohamozzuk egy nap alatt a csúcsot. Hideg van, odafenn ismét felhők, de reménykedünk.
Első kivívás ezúttal is a nagy folyosó. Most is"működik", de kis óvatosság mellett átjutunk. Már valamivel feljebb járunk az egyre meredekebb oldalban, amikor felhangzik a kiáltozás odafentről. Lehúzódunk a teknőt kísérő borda mögé, éppen jókor, mert közeledik a robaj, majd hatalmas csattanást követően embernagyságú szikla repül át fedezékünk felett. Ennek hát fele sem tréfa! Miután elült az aprób maradék kövek zápora, kissé reszkető térdekkel ugyan de figyelemre méltó tempóban kapaszkodunk egyre feljebb, ahol kikerülünk a törmelék szórásából - viszont ízelítőt kapunk a szélből. Elérve a Gouter-házat, 3800 méter felett kezd hideg lenni, a fejem is fáj némileg, de megyünk tovább.Egészen a jól ismert Vallot-házig. A felhők oszlanak ugyan de a szél itt már elviselhetetlen; borotvál a szélhordta hó; és (bent a házban) mínusz tizenkét fok van. Előttünk a csúcsra vezető gerinc, de alig látunk valakit úton, azok is visszafelé tartanak. Bevárunk egy visszatérő társaságot - nem néznek ki jól, és röviden lebeszélnek a folytatásról ...
V. kísérlet (másnap, ugyanott)
... Tartaléknap van most is. Igyekszünk akklimatizációs túraként felfogni a tegnapi kudarcot. Jobban is megy ma, hideg de tiszta időben jó tempóban kapaszkodunk egyrs feljebb. A törmelékfolyosó ezúttal teljesen csendes (ötből egyszer!); és úgy tűnik most nincs akadály. a Vallot-háznál meg sem állunk; tovább felfelé! Végig a keskeny Bosses-gerincen (mélyen kitaposott vályúban, úgyhogy csak az elkerülő manőverek igényelnek óvatosságot); miközben felkel a nap, és most már a poklok kapui sem állhatnak ellent ... elmarad az utolsó szikla, az utolsó púp is - fent vagyunk! Alattunk Európa, velünk egyvonalban a kelő Nap; a Hegy hatalmas árnyéka messze nyújtózik nyugat felé ...Igen, sikerült. Megküzdöttünk érte. De most már jó minden. Innen nem lehet veszíteni.
Vagy mégis.
Megállunk a Gouter-háznál, ahol útitársam szerelést igazít, minek során leveszi a bakancsot is. Amit nem kellett volna. Kezében a fél pár bakanccsal dob egy hátast a jeges teraszon, és a kezében tartott cipő rövid csúszás után eltűnik a mélységben ... Felhangzik lentről a jól ismert füttyögés, valószínűleg ezúttal felszerelésünk darabjaival mi járultunk hozzá az alattunk járók veszélyeztetéséhez ...
És most?! Ilyenkor mi van? Erre még nem volt példa (azóta sem hallottam hasonlót :-))
Lehet kérni mentést? vagy kölcsönbakancs?!
Útitársam szerencsére alkalmazkodóképes. Megvizsgálja a menedékház házipapucs-készletét, és végül - eléggé el nem ítélhető módon- magához vesz egy majdnem félcipőnek beillő fröccsöntött terméket. Egyik lábán bakancs, másikon papucs dupla zoknival ... de megyünk; drótos úton, hómezőn keresztül. A szembejövőktől néha érdeklődni próbálunk, nem láttak-e egy bakancsot felülről érkezni... elég értetlenül néznek ránk, talán az előrehaladott hegyibetegségnek tudják be ...
A fél pár cipő persze nem lett meg. De szerencsésen leértünk. Mindezek után -így utólag - úgy érzem nagyon is szerencsés volt mind az öt nekifutás, míg a Fehér Hegy - nehezen és drágán - de megadta magát.
IX.
Hochschwab 2010
Keveset mondó cím; de ha van túra, amely megváltoztatta az életemet, hát ez az volt.
Hajnali öt óra. Egyelőre csak én és a sárga Skoda (talán még emlékeztek rá, régi útitársak?...) Ahogy ez volt eddig olyan sokszor.
Azután beszáll egy lány. Később egy srác, meg egy pár. Teljes a kihasználtság; elől ez kevésbé érezhető, hátulról azonban utólagos reklamáció érkezik kényelem tekintetében. Mivel azonban Budaörstől kezdve, jó négy órát mélyen aludtak, nem adok hitelt a panasznak ... De csak megérkezünk. Odakint pedig van elég hely, és a hangulat is tökéletes! Csakúgy mint az időjárás; novembert írunk ekkor, de ennek ellenére hamarosan nyárias öltözékben kaptatunk felfelé a völgyben.
Süt a nap, idilli alpesi táj; az útitársak jól érzik magukat, a lány csinos és kedves... egyszóval minden kitűnő! Jól is haladunk, elérve a Traviessattel nyergét, még egy kiadós lemenet is belefér, meredek törmelékes ösvényen, talán felesleges óvatosságból elkerülendő a környék egyetlen rövid biztosított útszakaszát. Majd még egy emelkedő. Itt azért már kezd elég lenni (közel 1500 méter a mai szint), de a látvány kárpótol: lassan már alkonyodik; körülöttünk a mészkőfennsík változatos formái néhol még a nap utolsó sugaraiban fürdenek; míg a szakadékokban, töbrök alján már az éjszaka közeledik. Távolabb, a hátunk mögött pedig vörösen izzanak az Alpok legkeletibb hegyei.
Szerencsére ekkor már előttünk a menedékház. A szállás mindig kritikus pont; vajon olyan lesz-e amilyenre számítunk? Most különösen, mert az év ezen részében itt már nincs személyzet; az úgynevezett Winterraum áll rendelkezésre. Ezen fogalom jelentését igyekeztem részletezni útitársaim számára, felkészítve mindenkit egy hideg, kényelmetlen, padlásszerű helységben való éjszakázásra. Remélem bírni fogjuk.
Kívülről egészen modernnek néz ki a ház! Hát még mikor benyitunk! Első pillanatban megcsap a kellemes trópusi meleg ... itt csak nem fűtenek??
Mint kiderült, nem. A menedékház (azévi felújítása után) passzív házként lett kialakítva. Vagyis a nap energiáját felfogja, tárolja, hőt keringet stb külső energia felhasználása nélkül. Ennek eredményeképp a (ráadásul új priccsekkel felszerelt) téli szálláson huszonhét fokot mutat a hőmérő ...
Rajtunk kívül még két német tartózkodik a helységben. Hamar megbarátkozunk, egy üveg bor is előkerül; érthető módon a fáradtság ellenére kiválóan érezzük magunkat; a szállás pedig minden várakozást felülmúlt. Megnyugszom most már, mindenki bírta; az útitársak jól érzik magukat, az a lány meg különösen csinos ... Végül azért győz a kimerültség, nyugovóra térünk. Fekvőhely is van elég, de olyan meleg van hogy van aki inkább az előteret választja ...
Másnapra november azért összeszedte magát. Köd, szél, és mindössze nulla fok van odakint. Sebaj! A háztól jó húsz perc alatt fent vagyunk a Hochschwab 2227 méteres csúcsán. Panoráma semmi, de öröm így is a nagy kereszt tövében --- és innen már inkább vízszintesen vagy lefelé megyünk. Nyugatnak tartunk, jó darabig még a felhőben járunk, így a közelbe eső csúcsokat kihagyjuk. Lejjebb aztán oszlik a köd (nem baj, ebből is kellett ennyi; a felhők hozzátartoznak a magas hegyekhez); borongós időben, de már a völgyekbe lelátva érjük el az utunkba eső Häuslalmhüttét. Jó meleg, párás ablakok, forralt bor (sofőrnek tea) ; már szinte télies hangulat ... De innen már végképp csak lefelé van, és néhány óra múlva ismét hazafelé utazunk ...
Szép, szép, de mi volt ebben a különleges? Talán a kiváló szerző elfelejtett vagy elhallgatott volna valamit?
Talán nem említette, hogy azon aznap volt először túravezető; és azt a novemberi hétvégét azóta száznál több hasonló követte ...
Lehet hogy elhallgatta, hogy az a bizonyos lány azóta a felesége; egy kisfiú és egy kislány anyukája ...
És végül de nem utolsósorban nem említette meg, hogy az útitársak egyikének elévülhetetlen érdeme van abban hogy e történet szereplői aznap egymásra találtak - csakúgy mint rajtuk kívül alighanem még nagyon sok Túratárs ...
X.
Szuvenír
A hegymászás mifelénk óhatatlanul egyet jelent az utazással. Utazásunkról viszont emlékeinken kívül mást is hazahozhatunk ...
Sokan hozunk magunkkal haza ezt-ezt utazásainkról. Jómagam a követ gyűjtögetők közé tartozom; egy-egy vidéket egy kő képvisel itthon az emlékek tárgyi gyűjteményében. De előfordult hogy szándékom ellenére ugyan, de beszereztem mást is.
Első alkalommal Indiából való hazatértünk után néhány nappal észleltem hogy valami nincs rendben. Hirtelen jött láz kapott el; munkában lévén, szó szerint alig jutottam haza, pedig addigra javult a dolog de így is negyven fokot mutatott a hőmérő. Másnapra viszont mintha elfújták volna, minden rendbe jött. Ezután azonban pár naponként, ha kisebb mértékbe is, de visszatért a láz még néhányszor. Mire elszántam magam hogy orvoshoz forduljak, persze tünetet már nem sikerült produkálni. Szerencsére van azonban a labor ahol lehet mintát venni! Mindenekelőtt vért. Mivel ez eredménytelennek bizonyult (maláriát kizárták, de ezen túl az orvostudomány akkori állása szerint az eredmények láttán gondterhelt fejcsóválásban kimerült a diagnózis); vettek még több vért; és minden más anyagot ami kinyerhető volt belőlem. Végül a vérveszteség növekedtével fordított arányban csökkent érdeklődésem; így válasz nélkül hagytam a kérdést ... szerencsére azóta is jó egészségnek örvendek.
 |
| ... enni vagy nem enni?! |
Harmadszor pedig Közép-Ázsia a színhely. Azon belül is Biskek kevéssé festői városa, ahová szerencsés Pamír-túránk után tértünk vissza, szállást keresve. A Föld ezen táján nagy az olcsóság ugyan, de ez mit sem enyhít az utazók fösvénységén - így hát kereken visszautasítottuk a szerény hotel öt eurós ajánlatát. A versenyszellem azonban megvolt, nyomban felkínáltak egy két eurós szobát ... no ezt már meg is vettük. Házigazdánk, egy boszorkányszerű öregasszony nyomban fel is vezetett szállásunkra, közben az oroszt a jelnyelv helyi dialektusával keverve ismertette a házirendet, melynek lényege hogy nőt azt ide nem semmi körülmények között nem hozhatunk! De amennyiben mégis hölgytársaságot kívánnánk csakis neki szóljunk! - majd bíztatóan ránk villantotta ragyogó aranyfogait, mintegy bizonyítandó hogy az üzlet nagyszerűen megy ...- azzal magunkra hagyott a lerobbant szobában. Minthogy pedig ilyen jellegű igényünk nem volt, így hamarosan, egyedül tértem az ágyba.
 |
| Az a hálózsák ezúttal jó lett volna ... |
Akkor legalábbis azt hittem.
Mert a történet vagy egy hónap múlva folytatódott, egy hazai fürdőszobában, ahol is különös elszíneződésre lettem magamon figyelmes. Mindezen siettemben átsiklottam, meg is feledkeztem egy időre, csak mikor tüzetesebben vettem magam vizsgálat alá, ért a döbbenet, mert apró rovarokat kellett felfedezzek magamon ... Gyors kutatás a szakirodalomban, hamarosan sikerült is azonosítani a lapostetűt, amely nem azonos a "szokásos" fejtetűvel ... Mindenesetre sürgős látogatást tettem a bőrgyógyászatra, ellenszer végett.
Jeleztem panaszomat, félénken, hogy alighanem élősködőt szedtem össze ... A doktornő futólag odanéz, és közli hogy ez gomba. Szerényen megemlítem, hogy nekem úgy tűnik, parazitáim az ízeltlábúak rendjébe tartoznak ... Erre nagyítóval is megvizsgál, és már írná fel a gomba elleni szert. Nincs más hátra, kiragadok egy kis gonosztevőt és leteszem a fehér asztalra. Lám, ott mászik! - ezen meggyőző bizonyítékom hatása alatt a doktornő végül felír valami tetűirtót ...
Amit persze nem lehet kapni. A gyógyszertárak (és a doktornő) védelmére legyen mondva, manapság hazánkban, különösen fővárosunk"jobb" kerületeinkben ez nem mindennapos jelenség. De a rühösség, az még van, "szerencsére"; még ha állatok között is! Újabb magánkutatásom szerint a rühirtó is megteszi! Irány tehát az állatpatika! És igen, a rühirtó szert fizikai eszközökkel kombinálva (ez alatt többszöri epilációt kell érteni ...) több hét alatt ugyan, de véglegesen sikerült megszabadulni a kellemetlen potyautasoktól ...
XI.
Hoverlától Pop Ivánig
Egy emlék a közelmúltból: egy régi terv, ami valóra vált 2019 júniusában.
Hosszan állt sorban ez a túra a bakancslistán, míg valósággá vált! A
Kárpátok északkeleti, távoli, nehezen megközelíthető sarka; titokzatos,
történelem-járta vidék, ahol még nem jártam - íme, most már az álmok
közül a túranapló lapjaira került - alább dióhéjban máramarosi utunk
krónikája!
Június 21., péntek
Mint mondják, a kaland ott kezdődik, ahol az aszfalt véget ér -
de persze ez nem teljesen igaz. Először is mivel kaland már az ukrán
határállomáson kezdetét veszi, régi időket idéző alapos vizsgálattal.
Útlevél, forgalmi, csomagtartó, ismét útlevél ... míg végül az
úgynevezett "kicsi papír" (= öt eurós bankjegy) megadja a végső
lendületet a bürokrácia fogaskerekeinek, és máris szabad az út
Kárpátaljára!
Másodszor pedig az aszfalt itt sem ér véget. De erősen hiányos! Közel hét órai vezetés után nem kis szellemi erőfeszítést kíván a kerekeket a holdkráterekhez hasonlatos kátyúk közötti gerinceken tartani, és persze az nap előrehaladtával fogy a türelem is - de itt az óránként harminc kilométernél gyorsabb száguldozás vakmerőség lenne, így hát csak elmajszoljuk a Körösmezőig előttünk álló nyolcvan kilométert (elröppen az a két és fél óra ...) és már meg is érkeztünk, tíz óra sem telt bele!
Szállásunk azonban kitűnő, a finom vacsora feledteti a küzdelmes utazást, és bizakodva várjuk a másnapi indulást.
Június 22., szombat
Korán reggel indulás, de még mindig nem gyalog! Kiindulópontunk a tizenkét kilométerre lévő Kozmoska turistatelep, ahová házigazdánk átalakított katonai csapatszállítójával jutunk el. Az utaskabinnal kiegészített GAZ-66-os ellenállást nem ismerve tör előre sáron, patakon keresztül, és fél óra múlva már tényleg indul az igazi túra!
Az időjárás azonban aggodalomra ad okot. Szinte egész napos esőt jeleztek előre, és bár most előbukkan a nap, a kilátások rosszak. Nemsokára meglátjuk a Hoverla csúcsát, de mire bevárom a csapat végét, hogy megmutassam hová is megyünk, csak a helyén emelkedő felhőtornyot látjuk ... De megyünk, a körülményeknek megfelelően erőltetett tempóban küzdjük le az 1100 méternyi szintet. Meg is van az eredménye, bő három óra múlva fenn állunk a Hoverla 2061 méteres csúcsán, és még van kilátásunk! A csendes magány azonban véget ér, rajtunk kívül vagy százan vannak még, éppen egy teljesítménytúra céljába érkeztünk ... Gyors ebéd, csoportkép kereszttel, kék-sárga zászlók tömegével, és megyünk is tovább. Utunkat a turistajelzésen kívül az 1920-23 között állított csehszlovák-lengyel határkövek is jelzik; a térképen pedig ukrán, román, lengyel, magyar neveket egyaránt találunk - sok nemzet lakja és sok ország birtokolta ezt a vidéket ... De amíg ezen töprengek, az idő egyre inkább igazodik az előrejelzéshez, a következő kis csúcs után megdördül az ég, elborít a köd, és elered az eső is. Most már csak a táborhely a cél, kikerüljük a csúcsokat, meg sem állunk a Neszamovite-tóig. Ez az első lehetséges tábor ( a sekély, mocsaras tavat magát nem is látjuk a ködtől), de végül a folytatás mellett döntök, további egy órát talpalunk a felhőben, míg alattunk megcsillan a Tomnatik-tó, ahol már tényleg lesátorozunk! Lecsúszkálunk a tavat rejtő katlanba, és a csepergő esőben sietve felütjük a tábort. A legjobbkor, mert most jön a zivatar, nemsokára mennydörög és zuhog az eső. Ki-ki a sátrakban, én egyedül, kissé magányos most így ... de már alszom is a zápor kopogására.
Mire eláll az eső, még bőven világos van, és a csúcsokat még süti a nap. Megelégelem a fekvést, és hirtelen elhatározással nekiindulok a völgykatlan meredek oldalának. Húsz perc alatt az Ősztető 2016 méteres csúcsán vagyok. Itt még ragyog a nap, körülöttem hegyek amíg a szem ellát; Galícia felé felhők tengere, a völgy mélyén kétszáz méterrel alattam a színes sátrak, a csúcson a Miatyánk ukrán nyelven, márványtáblába vésve ... igen, itt fent most jó a magány.
Június 23., vasárnap
Másnap hajnalban ismét itt kezdődik a nap, akit érdekel a napfelkeltét is láthatja az Ősztető gerincéről. Azután felszedjük a vizes sátrakat, vállra kapjuk zsákjainkat és indulunk tovább, az elérhetetlennek tűnő, nagy épület (egykori lengyel obszervatórium) koronázta Pop Iván csúcs felé. Az idő ezúttal kifogástalan, ragyogó napsütésben felkapaszkodunk a Kökörcsines csúcsára (2035 m), majd hosszas vándorlás a széles, zöldellő és rózsaszín havassszépével tarkázott hegytetőkön, míg elérünk az utolsó kétezres lábához. Még egy erős emelkedő, és megérkeztünk a harmincas években épült emeletes épülethez a Csornahorai-Pop Iván csúcsára!
Magányos hegyimentő tanyázik itt fent, de az épületbe bemenni nem lehet, pedig némi felújítással alighanem használható lenne. A kilátás nagyszerű, a csúcs magasan
kiemelkedik a Fehér-Tisza forrásvidéke felett. Itt is pihenő, csoportkép, azután már nagyrészt csak ereszkedünk. Véget ér a magashegyi jellegű táj, törpefenyves után árnyas erdő, de még több mint két óra kell hogy megérkezzünk a Vikhid - tető legelőjére. A felhők ismét gyűlnek, de ezúttal még jobb az időzítés: innen már házigazdánk járművével, a Fehér-Tisza völgyén át jutunk vissza körösmezői szállásunkra; a terepjárónak pedig meg sem kottyan a kopogó jégeső, ami kevés híján utolért minket...
Június 24., hétfő
Az utolsó nap a hazautazásé. Ezúttal már figyelemre méltó rutinnal kerülgetjük a kátyúkat; megállunk a tiszaborkúti borvízforrásnál, megnézzük Európa (egyik lehetséges) földrajzi középpontját Terebesfejérpataknál, átküzdjük magunkat a határon, és irány haza! Vissza gyorsabbnak tűnik az út, jobb is így, nehogy elfeledjük a hegyeket, felhőket, napfelkeltét, ködöt, erdőt, virágot - mindazt amiért ennyit utaztunk ...
Június 21., péntek
Másodszor pedig az aszfalt itt sem ér véget. De erősen hiányos! Közel hét órai vezetés után nem kis szellemi erőfeszítést kíván a kerekeket a holdkráterekhez hasonlatos kátyúk közötti gerinceken tartani, és persze az nap előrehaladtával fogy a türelem is - de itt az óránként harminc kilométernél gyorsabb száguldozás vakmerőség lenne, így hát csak elmajszoljuk a Körösmezőig előttünk álló nyolcvan kilométert (elröppen az a két és fél óra ...) és már meg is érkeztünk, tíz óra sem telt bele!
Szállásunk azonban kitűnő, a finom vacsora feledteti a küzdelmes utazást, és bizakodva várjuk a másnapi indulást.
Június 22., szombat
Korán reggel indulás, de még mindig nem gyalog! Kiindulópontunk a tizenkét kilométerre lévő Kozmoska turistatelep, ahová házigazdánk átalakított katonai csapatszállítójával jutunk el. Az utaskabinnal kiegészített GAZ-66-os ellenállást nem ismerve tör előre sáron, patakon keresztül, és fél óra múlva már tényleg indul az igazi túra!
 |
| Úton a Hoverlára |
Az időjárás azonban aggodalomra ad okot. Szinte egész napos esőt jeleztek előre, és bár most előbukkan a nap, a kilátások rosszak. Nemsokára meglátjuk a Hoverla csúcsát, de mire bevárom a csapat végét, hogy megmutassam hová is megyünk, csak a helyén emelkedő felhőtornyot látjuk ... De megyünk, a körülményeknek megfelelően erőltetett tempóban küzdjük le az 1100 méternyi szintet. Meg is van az eredménye, bő három óra múlva fenn állunk a Hoverla 2061 méteres csúcsán, és még van kilátásunk! A csendes magány azonban véget ér, rajtunk kívül vagy százan vannak még, éppen egy teljesítménytúra céljába érkeztünk ... Gyors ebéd, csoportkép kereszttel, kék-sárga zászlók tömegével, és megyünk is tovább. Utunkat a turistajelzésen kívül az 1920-23 között állított csehszlovák-lengyel határkövek is jelzik; a térképen pedig ukrán, román, lengyel, magyar neveket egyaránt találunk - sok nemzet lakja és sok ország birtokolta ezt a vidéket ... De amíg ezen töprengek, az idő egyre inkább igazodik az előrejelzéshez, a következő kis csúcs után megdördül az ég, elborít a köd, és elered az eső is. Most már csak a táborhely a cél, kikerüljük a csúcsokat, meg sem állunk a Neszamovite-tóig. Ez az első lehetséges tábor ( a sekély, mocsaras tavat magát nem is látjuk a ködtől), de végül a folytatás mellett döntök, további egy órát talpalunk a felhőben, míg alattunk megcsillan a Tomnatik-tó, ahol már tényleg lesátorozunk! Lecsúszkálunk a tavat rejtő katlanba, és a csepergő esőben sietve felütjük a tábort. A legjobbkor, mert most jön a zivatar, nemsokára mennydörög és zuhog az eső. Ki-ki a sátrakban, én egyedül, kissé magányos most így ... de már alszom is a zápor kopogására.
 |
| Tomnatik - tó |
Mire eláll az eső, még bőven világos van, és a csúcsokat még süti a nap. Megelégelem a fekvést, és hirtelen elhatározással nekiindulok a völgykatlan meredek oldalának. Húsz perc alatt az Ősztető 2016 méteres csúcsán vagyok. Itt még ragyog a nap, körülöttem hegyek amíg a szem ellát; Galícia felé felhők tengere, a völgy mélyén kétszáz méterrel alattam a színes sátrak, a csúcson a Miatyánk ukrán nyelven, márványtáblába vésve ... igen, itt fent most jó a magány.
 |
| Az Ősztető délutáni fényben ... |
 |
| ... és napfelkeltekor |
Június 23., vasárnap
Másnap hajnalban ismét itt kezdődik a nap, akit érdekel a napfelkeltét is láthatja az Ősztető gerincéről. Azután felszedjük a vizes sátrakat, vállra kapjuk zsákjainkat és indulunk tovább, az elérhetetlennek tűnő, nagy épület (egykori lengyel obszervatórium) koronázta Pop Iván csúcs felé. Az idő ezúttal kifogástalan, ragyogó napsütésben felkapaszkodunk a Kökörcsines csúcsára (2035 m), majd hosszas vándorlás a széles, zöldellő és rózsaszín havassszépével tarkázott hegytetőkön, míg elérünk az utolsó kétezres lábához. Még egy erős emelkedő, és megérkeztünk a harmincas években épült emeletes épülethez a Csornahorai-Pop Iván csúcsára!
 |
| Pop Iván 2020 m |
Magányos hegyimentő tanyázik itt fent, de az épületbe bemenni nem lehet, pedig némi felújítással alighanem használható lenne. A kilátás nagyszerű, a csúcs magasan
kiemelkedik a Fehér-Tisza forrásvidéke felett. Itt is pihenő, csoportkép, azután már nagyrészt csak ereszkedünk. Véget ér a magashegyi jellegű táj, törpefenyves után árnyas erdő, de még több mint két óra kell hogy megérkezzünk a Vikhid - tető legelőjére. A felhők ismét gyűlnek, de ezúttal még jobb az időzítés: innen már házigazdánk járművével, a Fehér-Tisza völgyén át jutunk vissza körösmezői szállásunkra; a terepjárónak pedig meg sem kottyan a kopogó jégeső, ami kevés híján utolért minket...
 |
| Vikhid - Hubertusz-kápolna |
Június 24., hétfő
Az utolsó nap a hazautazásé. Ezúttal már figyelemre méltó rutinnal kerülgetjük a kátyúkat; megállunk a tiszaborkúti borvízforrásnál, megnézzük Európa (egyik lehetséges) földrajzi középpontját Terebesfejérpataknál, átküzdjük magunkat a határon, és irány haza! Vissza gyorsabbnak tűnik az út, jobb is így, nehogy elfeledjük a hegyeket, felhőket, napfelkeltét, ködöt, erdőt, virágot - mindazt amiért ennyit utaztunk ...
 |
| Ahol a Fekete- és a Fehér-Tisza találkozik (Rahó) |
... Folytatása következik ....
Szöveg és kép: Hunyadi László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése