Hoverlától Pop Ivánig

 Máramarosi-havasok (Csorna Hora)-túra, 2019. június

             Hosszan állt sorban ez a túra a bakancslistán, míg valósággá vált! A Kárpátok északkeleti, távoli, nehezen megközelíthető sarka; titokzatos, történelem-járta vidék, ahol még nem jártam - íme, most már az álmok közül a túranapló lapjaira került - alább dióhéjban máramarosi utunk krónikája!
     

 Június 21., péntek

          Mint mondják, a kaland ott kezdődik, ahol az aszfalt véget ér - de persze ez nem teljesen igaz. Először is mivel  kaland már az ukrán határállomáson kezdetét veszi, régi időket idéző alapos vizsgálattal. Útlevél, forgalmi, csomagtartó, ismét útlevél ... míg végül az úgynevezett "kicsi papír" (= öt eurós bankjegy) megadja a végső lendületet a bürokrácia fogaskerekeinek, és máris szabad az út Kárpátaljára!
          Másodszor pedig az aszfalt itt sem ér véget. De erősen hiányos! Közel hét órai vezetés után nem kis szellemi erőfeszítést kíván a kerekeket a holdkráterekhez hasonlatos kátyúk közötti gerinceken tartani, és persze az nap előrehaladtával fogy a türelem is - de itt az óránként harminc kilométernél gyorsabb száguldozás  vakmerőség lenne, így hát csak  elmajszoljuk a Körösmezőig előttünk álló nyolcvan kilométert (elröppen az a két és fél óra ...) és már meg is érkeztünk, tíz óra sem telt bele!
Szállásunk azonban kitűnő, a finom vacsora feledteti a küzdelmes utazást, és bizakodva várjuk a másnapi indulást.

Június 22., szombat
         Korán reggel indulás, de még mindig nem gyalog! Kiindulópontunk a tizenkét kilométerre lévő Kozmoska turistatelep, ahová házigazdánk átalakított katonai csapatszállítójával jutunk el. Az utaskabinnal kiegészített GAZ-66-os ellenállást nem ismerve tör előre sáron, patakon keresztül, és fél óra múlva már tényleg indul az igazi túra!

Úton a Hoverlára

Az időjárás azonban aggodalomra ad okot. Szinte egész napos esőt jeleztek előre, és bár most előbukkan a nap, a kilátások rosszak. Nemsokára meglátjuk a Hoverla csúcsát, de mire bevárom a csapat végét, hogy megmutassam hová is megyünk, csak a helyén emelkedő felhőtornyot látjuk ... De megyünk, a körülményeknek megfelelően erőltetett tempóban küzdjük le az 1100 méternyi szintet. Meg is van az eredménye, bő három óra múlva fenn állunk a Hoverla 2061 méteres csúcsán, és még van kilátásunk! A csendes magány azonban véget ér, rajtunk kívül vagy százan vannak még, éppen egy teljesítménytúra céljába érkeztünk ... Gyors ebéd, csoportkép kereszttel, kék-sárga zászlók tömegével, és megyünk is tovább. Utunkat a turistajelzésen kívül az 1920-23 között állított csehszlovák-lengyel határkövek is jelzik; a térképen pedig ukrán, román, lengyel, magyar neveket egyaránt találunk - sok nemzet lakja és sok ország birtokolta ezt a vidéket ... De amíg ezen töprengek, az idő egyre inkább igazodik az előrejelzéshez, a következő kis csúcs után megdördül az ég, elborít a köd, és elered az eső is. Most már csak a táborhely a cél, kikerüljük a csúcsokat, meg sem állunk a Neszamovite-tóig. Ez az első lehetséges tábor ( a sekély, mocsaras tavat magát nem is látjuk a ködtől), de végül a folytatás mellett döntök, további egy órát talpalunk a felhőben, míg alattunk megcsillan a Tomnatik-tó, ahol már tényleg lesátorozunk! Lecsúszkálunk a tavat rejtő katlanba, és a csepergő esőben sietve felütjük a tábort. A legjobbkor, mert most jön a zivatar, nemsokára mennydörög és zuhog az eső. Ki-ki a sátrakban, én egyedül, kissé magányos most így ... de már alszom is a zápor kopogására.

Tomnatik - tó

Mire eláll az eső, még bőven világos van, és a csúcsokat még süti a nap. Megelégelem a fekvést, és hirtelen elhatározással nekiindulok a völgykatlan meredek oldalának. Húsz perc alatt az Ősztető 2016 méteres csúcsán vagyok. Itt még ragyog a nap, körülöttem hegyek amíg a szem ellát; Galícia felé felhők tengere, a völgy mélyén kétszáz méterrel alattam a színes sátrak, a csúcson a Miatyánk ukrán nyelven, márványtáblába vésve ...  igen, itt fent most jó a magány.

Az Ősztető délutáni fényben ...

... és napfelkeltekor

Június 23., vasárnap
            Másnap hajnalban ismét itt kezdődik a nap, akit érdekel a napfelkeltét is láthatja az Ősztető gerincéről. Azután felszedjük a vizes sátrakat, vállra kapjuk zsákjainkat és indulunk tovább, az elérhetetlennek tűnő, nagy épület (egykori lengyel obszervatórium) koronázta Pop Iván csúcs felé. Az idő ezúttal kifogástalan, ragyogó napsütésben felkapaszkodunk a Kökörcsines csúcsára (2035 m), majd hosszas vándorlás a széles, zöldellő és rózsaszín havassszépével tarkázott hegytetőkön, míg elérünk az utolsó kétezres lábához. Még egy erős emelkedő, és megérkeztünk a harmincas években épült emeletes épülethez a Csornahorai-Pop Iván csúcsára!

Pop Iván 2020 m

Magányos hegyimentő tanyázik itt fent, de az épületbe bemenni nem lehet, pedig némi felújítással alighanem használható lenne. A kilátás nagyszerű, a csúcs magasan
kiemelkedik a Fehér-Tisza forrásvidéke felett. Itt is pihenő, csoportkép, azután már nagyrészt csak ereszkedünk. Véget ér a magashegyi jellegű táj, törpefenyves után árnyas erdő, de még több mint két óra kell hogy megérkezzünk a Vikhid - tető legelőjére. A felhők ismét gyűlnek, de ezúttal még jobb az időzítés: innen már házigazdánk járművével, a Fehér-Tisza völgyén át jutunk vissza körösmezői szállásunkra; a terepjárónak pedig meg sem kottyan a kopogó jégeső, ami kevés híján utolért minket...

Vikhid - Hubertusz-kápolna

Június 24., hétfő
            Az utolsó nap a hazautazásé. Ezúttal már figyelemre méltó rutinnal kerülgetjük a kátyúkat; megállunk a tiszaborkúti borvízforrásnál, megnézzük Európa (egyik lehetséges) földrajzi középpontját Terebesfejérpataknál, átküzdjük magunkat a határon, és irány haza! Vissza gyorsabbnak tűnik az út, jobb is így, nehogy elfeledjük a hegyeket, felhőket, napfelkeltét, ködöt, erdőt, virágot - mindazt amiért ennyit utaztunk ...

Ahol a Fekete- és a Fehér-Tisza találkozik (Rahó)

Kép és szöveg:  Hunyadi László
>További képek