Székelyföldi túramorzsák

             Ha a munka szólít is távoli vidékre, keresem a módját hogy kicsit a környező vidéken gyalogosan is körülnézzek; hogy mozogjak, járjak, és főleg hogy legalább kis töredékét lássam annak, ami mellett elutazunk. Annál is inkább ha hegyvidékre visz az út, és ha még ráadásul olyan szép és nekünk magyaroknak szívünkhöz közelálló tájon járunk, mint a Székelyföld, hát ez nem is lehet kérdés...
A lehetőség adott hát, de az idő és a megközelítési lehetőségek korlátozottak. Okosan kell hát ilyenkor tervezni, szükség esetén anyagi áldozatot hozni és mindenekelőtt szaporán szedni a lábat... És általában lemondani a társaságról, mert nem túrafüggő embertársaink a fent leírtakra kevéssé hajlamosak.

Szent Anna-tó

              "Állomáshelyünk" az Olt szorosában, hegyek, erdők között fekvő üdülőhely, Tusnádfürdő. Első felfedezőutam innen a közeli Szent Anna-tóhoz vezet, ez tűnik jármű híján elérhetőnek. Mindenesetre az idő szűkös, bízom benne hogy az útjelző táblák bőkezűen mérik a túrához szükséges menetidőt.
A városkát a piros kereszt jelzésen hagyom el. "Medvék járnak!"- hirdeti a tábla az erdő szélén.
Mivel még nem volt mackóhoz szerencsém, szívesen látnám. Persze nem most, egyedül az erdő közepén... így inkább zajt csapok, fütyülök, hogy a váratlan találkozást elkerüljem, miközben a meredek ösvényen kapaszkodok a Csomád-hegy felé, amelynek egyik vulkáni kráterében csillog a Szent-Anna-tó. Jó másfél óra múlva ott is állok a víz partján; valóban, minden oldalról erdővel, heggyel körülvéve, különleges, elvarázsolt hangulata van a tónak.

Szent-Anna-tó

Hála a rohanós tempónak, maradt még idő, így ellátogatok az ősi tűzhányó másik kráteréhez is. Itt már nincs tó, helyét a Mohos-tőzegláp tölti ki. Odaérve látom hogy csak vezetéssel, csoportosan látogatható, de hétköznap és borongós idő lévén se csoport, se vezető. Végül azért csak beóvakodom a pallókkal és farönkökkel járhatóvá tett láp szélére - fenyők, nyírek, törpe fák, áfonya és igazi tundrai hangulat itt, Erdély közepén. Itt sem maradhatok sokat, az idő fogy, így ahol jöttem, ott sietek vissza Tusnádfürdőre.

Mohos-tőzegláp

Madarasi-Hargita

 

Hargitai táj

           Következő cél a Hargita, ezúttal Csíkszeredáról. Nem olcsó, de annál gyorsabb közlekedési eszköz a taxi, ami Hargitafürdőig visz. Felettem emelkedik a Csicsói-Hargita, de én inkább a legmagasabb pontra pályázom. A kalauzidőnek alig több, mint a fele áll rendelkezésre, tehát ismét teljesítménytúra következik. A terep szerencsére könnyű, az emelkedők rövidek és szelídek, a táj hangulata összességében a Mátrára emlékeztet. Két órám van a rengeteget járva, míg feltűnik a Madarasi-Hargita hegyháta. Igazi erdőhatár itt nincs, csak a legfelső régióban törpül le a növényzet. Borókák és csökevényes fenyők között érek fel a tetőre, ahol kopjafák és piros-fehér-zöld zászlók erdeje fogad. Megindító látvány, és bár itt sem időzöm hosszasan, visszaúton elkísérnek a gondolatok, azokról akik előttem járhattak ezen a tájon. Valahol itt élhetett Ábel a rengetegben...talán innen indult Erőss Zsolt a Himalája felé vezető útra... gondolatok morzsái, abból a kevésből amit a vidékről tudok.

Madarasi-Hargita

Mielőtt visszaérnék, azért még felkapaszkodom a Csicsói-Hargitára is. Ösvény alig, szó szerint toronyiránt megyek, mivel a tető bőségesen el van látva különféle távközlési objektummal. Örülök hogy nem sajnáltam az erőt a közel 20 kilométeres kitérőre, ez itt a tornyokkal lényegesen kevésbé spirituális élmény, amin a hargitafürdői régi kaolinbánya ülepítőtavának látványa sem segít. Igyekszem is lefelé, húsz perc múlva le is érek, és hamarosan ismét ritkán tapasztalt kényelemben taxizom vissza Csíkszeredába.

Torjai Büdös-hegy

             Ismét Tusnádfürdőről (ezúttal a kényelmesebb kék sáv jelzésen), és ismét a Szent-Anna-tó felé. Ezúttal azonban elsietek a tó feletti menedékház mellet, a Mohos-lápot is magam mögött hagyom. További jó egy órára innen, újabb látni(-és szagolni)való vár: az utóvulkáni jelenségek valóságos gyűjtőhelye, a Büdös-hegy. Az északi, kevésbé forgalmas irányból érkezem, így alig találom meg a hegy látnivalót felfűző kék pont jelzést. De - nomen est omen - már érezni is a kénköves szagot. A gáz forrása a Buffogó-láp: alig egy hektáros borvizes tőzegláp, vagyis itt a tőzeges talaj, illetve a víz alól széndioxidos-kénhidrogénes gázok törnek a felszínre, a csendes időben jól hallható bugyborékolással.
Továbbhaladva a Büdös-hegyi körúton, sorra következik a Timsós-barlang, szintén gázokkal és a barlang szájánál kiváló ásványokkal, a Madártemető (régi kénbánya beomlott tárója, amelynek mélyedésében szélcsendes időben gyilkos csapdaként megülnek a szivárgó gázok); majd végül a Büdös-barlang. Ez utóbbi közép-Európa legerősebb mofettája (gázfeltörése); a rövid barlangjáratot (szintén emberi kéz munkája) széndioxid-kéndioxid elegye tölti ki kb egy méter magasságig. A külső rész kiépített, padokon  ülve lehet "élvezni" a jelenséget. A gáz szintje öngyújtóval ellenőrizhető (kb látható is a falon lévő kénes bekérgeződésből is); e felett nem igazán érezni semmit, aláhajolni viszont veszélyes... Annál inkább érzem távozóban, a barlang szája alatti lejtőn szinte folyik lefelé a szúrós szagú gáz.

Timsós-barlang

Visszafelé útba ejtem ismét a Szent- Anna-tavat, remélve hogy talán megláthatom Dörmögőéket még utoljára... és ezúttal nem csalódom! Előbb egy tóban fürdő mackót sikerül megfigyelni (szinte "természetes" körülmények között), majd találkozom velük mégegyszer, a parkolóban, sokkal közelebbről (azt hiszem ez már nem a biztonságos távolság, és a medve, mint tudjuk nem játék...)

Ott a medve!

           Ezzel az élménnyel zártam a székelyföldi  kis túráim sorát. Persze a teljesség igénye nélkül, alighanem sok minden mellet így is elsietve - de mégis, jártam, láttam, hoztam emlékbe egy marék morzsát Erdélyország szépségeiből.

Kép és szöveg: Hunyadi László