Fehér sziklák

 Északi-Velebit 2017. április

Fehér sziklák, még emlékszem rátok...
               ... Két éve volt, hogy először jártunk itt. Szerelem volt első látásra.
Most ismét Velebit. Ismét  tavasszal; valamivel korábban mint két évvel ezelőtt - és pár nappal a hazai hegyeinket is vastag hóval borító ciklon nyomában. Ennek megfelelően az állapotok talán kevésbé voltak paradicsomiak, de - ha lehetséges - még változatosabb körülmények között jártuk be korábbi utunkat.
    
          ... A délelőtti nap már a hegyoldalban talál minket. Odalenn tavaszi virágokat ringat a tengeri szél; körülöttünk zsenge zöld a bokros-köves erdő. Izzadunk, és emelkedünk egyre feljebb. Lassan fogy a zöld körülöttünk, ezer méter körüli magasságig ért fel a tavasz melege. Átbukkanva az első kis nyergen, magunk mögött hagyjuk a mediterrán hangulatot; megjelennek a lucfenyők - és az első hófoltok. Ki gondolná, de még aznap bevetésre kerülnek a kamáslik, és mire elmarad az erdő is, hóban gázolunk a Zavizan  ház felé. Lepakolás után még egy hátizsákmentes kirándulás a ház körüli kilátópontokra, mivel errefelé a jó idő ritka ajándék; a Vucjak és a Velika Kosa csúcsairól nézünk vissza az Adriára és szigeteire jó másfél kilométeres magasságból.

Naplemente a Zavizan-háztól

          

            Érdemes volt tegnap kiélvezni a kilátást, mert reggel szürke felhők takarják az eget. Mai utunk a Premuzic-ösvényen vezet - ez a Velebit fő vonulatát észak-déli irányban, közel hatvan kilométer hosszan követő, a tátrai Magisztrálához hasonló, részben épített útvonal. Nem is lenne egyszerű (különösen itt, az északi szakaszon) a sziklás-köves-erdős labirintusban  boldogulni nélküle, hálával gondolunk hát az építőkre, és nem különben az előző napon előttünk járókra, tekintettel a harminc-negyven centis hóra... Itt fenn, ezerötszáz méter körül még  a tél birodalmában járunk. Időközben leszállt a köd is, így csak sejtjük, vagy inkább vizionáljuk a környező tájat - hatalmas töbröket, a szirteken kapaszkodó fenyőket, a minden útkanyarral változó tájat.

Velebiti tájkép fekete-fehérben

Lassan közeledünk már aznapi célunkhoz, az Alan menedékházhoz, amikor végre - szó szerint - felcsillan a remény a ritkuló felhők között. Nosza, van még egy kilátópont - kapaszkodunk is az 1611 méteres Alancic füves oldalán. Néhány perc, és lelátunk ismét a tengerig; mélyen alattunk túránk végcélja, Jablanac  is jól látszik. Mivel az idő tovább javul, este még teszünk egy kört a Buljima 1450 méteres csúcsára. Errefelé, déli irányban a terep kevésbé szabdalt, több a gyep és kevesebb az erdő -  az eddigieknél is szélesebb panorámát engedve. Ekkorra a nap már a tenger feletti párába merült, és mire eltűnik Cres sziget hegyei mögött, mi is visszatérünk szállásunkra.

Buljima

        

                 Harmadik napunk csak a lemenetről szól. Csak? Itt a lemenet is más, mint a szokásos visszatérés az autóhoz. Hiszen előttünk a tenger, ezúttal reggeli fényben. Átkelünk a Turska Vrata ("Török kapu") sziklatornyai között; és lassan visszatér a tavasz is, alámerülünk a zöldbe, a virágok közé. Az út végén pedig, egy szurdokba lecsúszkálva az utolsó meredek lejtőn, elérjük a Zavratnica-öböl sziklák közé rejtett csücskét.  Alig kilométernyire a túra végétől, látványos séta következik a fjord partján, a parti sziklákba vágott ösvényen, oldalunkon a legkékebb tengerrel - egy szép út talán még szebb befejezése.

               ...Már ha lehet szó befejezésről. Hiszen alig láttunk valamit. Milyen lehet itt a nyár, az ősz? Mi lehet a következő kanyar mögött, ott a sziklák után...?
Megtudjuk, amikor visszatérünk. Ami nem is lehet kétséges.

> További képek
A fotókat Győrfi Károly és Hunyadi László készítették.