Ötz-völgyi Alpok - Wildspitze

            ...Otthon  harmincnyolc fokos kánikula, de itt hűvös a hajnal a Breslauer Hütte teraszán. Az úri közönség odabenn reggelizik, én pedig közelebb húzódom a gázfőzőhöz melyen a reggeli kávé készül. Közben az eget figyelem, sok a felhő, bár a csúcsok még tiszták. Délelőtt több-kevesebb napsütés, délután zivatar lehet - szól az előrejelzés; tehát megyünk, tétovázásnak semmi helye.

Összepakolunk majd áttörünk a bejárat körül felhalmozott hátizsákok, botok és jégcsákányok barikádján és már úton is vagyunk.  A ház körül még füves terpen majd omladékon, (nem is olyan rég) volt gleccser morénadombjain kelünk át. Az egyik ilyen morénagát mögött kis tengerszem csillog, optimista módon éppen az egyetlen kis darab kék eget tükrözve vissza. Közben pedig fürkésszük az utat és a célt. Jobbra fent kibukkant egy csúcs kereszttel a tetején- Ő lenne az? Az útvonal sem egyértelmű; egyre beljebb hatolva a Mitterkar katlanába látszólag csak meredek, hóval kitöltött folyosók vezetnek  tovább. Az előttünk haladó csapatokat figyeljük, merre tovább? Egy nagy, benyúló sziklasarkantyút megkerülve azután már látszik a folytatás. Jobbra, eddig takarásban lévő  meredek hóteknőben kaptatnak felfelé. Itt kezdődik az út komolyabb része, felvesszük hát a hágóvasakat, beülőket és előkerül a kötél is.

           A hólejtő fele magasságában azonban változik a terep; az útvonal nyilvánvalóan balra a sziklákon vezet tovább. Csábít ugyan némileg hogy folytassam az utat egyenesen felfelé a 40 fok körüli lejtőn (láthatólag 100 méternél kevesebb szint van hátra.) - de biztos megvan az oka mindennek, tehát mi is felkapaszkodunk a sziklákra. Bár sokan hágóvassal járnak itt is, a balesetveszély miatt inkább időt szánunk a levételükre. A sziklás szakasz végig drótkötéllel van felszerelve, ezen felül úgynevezett Thenius-szögek is segítik a biztosítást. Látványos szakasz de nem nehéz és nem is hosszú, nemsokára kibukkanunk a Mitterkarjoch 3470 m magas nyergébe. 

Kitárul a táj, a Wildspitze északi lejtőinek gleccservilágába érkeztünk. Előttünk a Taschachferner tágas hómezői, rajta apró, egymás mögött sorakozó emberkék közelednek az  csúcs felé. Fejünk felett azonban a szó szoros értelmében fellegek gyülekeznek, alig valamivel felettünk buknak át a gerincen. Kezdem gyanítani hogy ez az utolsó kilátópontunk.

  Továbbindulunk, és valóban, nemsokára belemerülünk a tejfölbe. Utolérünk egy helybéli csapatot akik éppen visszafordulnak. Nem látni semmit, nincs értelme - mondják. Gondolom majd visszajönnek jövő hétvégén, vagy amikor épp jobb idő lesz. Mi persze nem igy vagyunk ezzel. Messziről jöttünk, sokba került, győzni akarunk. Nem fordulunk vissza csak ha veszélyessé válik. Vagy még akkor sem. Sokfélék vagyunk, sokféléppen járunk a hegyek között, a motivációk különbözőek, és mint látható a lét határozza meg a tudatot... Efféle gondolatok járnak a fejemben miközben az előttünk járók nyomaiban taposom a havat. A tájból semmit sem lehet érzékelni, hasadékok sem nagyon színesítik a terepet, lassan felfelé haladunk majd egy rövid jeges szakasz után váratlanul partot érünk. Köves, omladékos lejtő van előttünk (fogalmam sincs hogy a hegy melyik része), de egy visszatérő páros megerősít hogy jó nyomon vagyunk. Sáros, tötmelékes ösvény vezet egészen egy hópárkányig ahol a szél is arcunkba vág - innen tudjuk hogy a gerincen vagyunk, nincs már sok hátra. A köd vékonyodik valamennyit, de éppen csak hogy az alattunk lévő mélységet érzékelhesük. A kötelet megvezetjük a sziklák között mert  a gerinc egyre meredekebben emelkedik - és szinte az orrunk előtt bukkan elő a nagy acélkereszt a ködből.  

Megérkeztünk. A felhő makacsul ragaszkodik a hegyhez, így a kilátás mint jutalom elmarad, erkölcsi győzelemmel kell beérnünk.





        ...Lefelé menet a nyeregnél kezd javulni az idő. Útbaejtjük a kis tengerszemet, pihenőt tartunk a parton. Már kék az ég, fehér felhőpamacsok közül néz le a ránk a Hegy. Mosolyog, szinte kárörvendően.

Mi visszamosolygunk. Szép túra volt. Nincs harag.














A fotókat Bács Nóra készítette.